Boldog Daniella: A katicabogár pöttyei (mese)
A hiú katicabogár egy esőcseppben nézegette magát, amely egy szép hosszú fűszálon függött a reggeli zivatar óta.
– Ma is igazán csinos vagyok – gondolta. – Olyan piros a hátam, mint a roppanós cseresznye a nyári lombkoronában, s a fekete pöttyeim, akárcsak a pipacs fekete porzói. Azt hiszem, nincs is nálam szebb bogár a diófán innen és túl.
Gőgösen nézett a fehér káposztalepkére, aki épp akkor szállt le a közelében sárgálló pitypangra.
– Micsoda közönséges öltözet! – Mondta ki félhangosan, hogy a lepke biztosan meghallja.
A hétpettyes katicabogarat annyira elfoglalta a gúnyolódás, hogy észre sem vette a felé közeledő nagy fekete hőscincért. A cincér óriási volt a katicához képest, és ilyen közelről még sosem látták egymást. Ahogy megrezgette hosszú csápjait, a kis katicabogár ijedtében a pitypang levele alá szaladt, és még azt sem vette észre, hogy a nagy rémülettől mind a hét pöttye lepotyogott a hátáról. Ha nem lett volna ilyen hiú, és nemcsak magát nézegette volna álló nap, talán tudta volna, hogy a nagy fekete hőscincértől nincs félnivalója, a diófa bogárnemzetségének legkedvesebb és legbölcsebb lakója ő.
A katicabogár egész délután a pitypang levele alatt remegett félelmében, csak akkor mert előbújni, amikor a hőscincér átballagott egy napsütötte, csillogó lapos kavics tetejére. A hiú katicabogárnak egészen másnap hajnalig kellett várnia, hogy egy tiszta harmatcseppben újra megnézhesse magát. Gőgös mosolya azonnal eltűnt arcáról, amint meglátta tükörképét.
– Jaj, nekem – gondolta. – Hova lettek a pöttyeim, a hét gyönyörű pöttyöm?
Akárhogy nézegette magát, csak egy közönséges piros bogarat látott. Bogártársai elmásztak és elrepültek mellette. Akadt, aki meg sem ismerte, és olyan is, akinek így már nem volt kedve barátozni vele.
A piros katicabogár már nem gondolta azt, hogy olyan a színe, mint a roppanós cseresznyének, inkább, hogy olyan egyszerű és közönséges lett, mint a fehér káposztalepke. Naphosszat szomorkodott egy kövirózsa árnyékában, szégyellte magát, és mindennél jobban szerette volna visszakapni a hét szép pöttyét, hogy olyan lehessen, mint rég.
Arra repült a fehér káposztalepke, aki a méhecskétől hallotta, mi történt. A méhecskének a bodobács, a bodobácsnak pedig a hangya mesélte el a hétpettyes katicabogár történetét. A káposztalepke nem szerette a könnyeket, maga is végtelenül bánatos lett, ha másokat szomorkodni látott. A kis piros katica mellé szállt, aki erre szégyenlősen fordult el tőle. A katicabogár legnagyobb csodálatára azt mondta:
– Neked adok a négy pöttyöm közül kettőt.
A katica meglepődve, és a régi gőggel a hangjában így szólt:
– Ugyan, neked nincsenek is pöttyeid, csak egy egyszerű fehér ruhád.
Erre a pille barátságosan kacsintott, és széttárta a szárnyait. A katica lélegzete elállt, soha nem vette eddig észre, hogy a fehér lepke szárnyán két-két csodaszép fekete pötty rejtőzik.
Ahogy a pille megrezgette a szárnyait, két pötty hirtelenjében lepördült róla, és a katica piros hátára szökkent. Egyik az egyik szárnyára, másik a másik szárnyára. A katicabogár elpirult, megköszönte a káposztalepke ajándékát, és attól fogva jó barátok lettek. A kétpettyes katicabogár pedig korábban soha nem volt annyira büszke a hátán hordott pöttyökre, mint arra a kettőre, amelyet a káposztalepkétől kapott ajándékba.
© Beczné Brudi Renáta illusztrációja
Az író bemutatkozása:
Szegedi kötődésű, Deszken élő magyar szakos bölcsész vagyok. Egy ovis és egy bölcsis kislány anyukája, és az Oh My Mom című blog (https://www.facebook.com/