Borsányi Nóra: Fahéjillatú édesapám (mese)

Megjelent: 2019. december 1. Kategória: Mese

Az alábbi mese a vecsési Bálint Ágnes Mesefesztiválra érkezett díjnyertes pályamunka.

Városunk neve Rejkjavik. A belvárosi utcák karácsonyi fényben világított hangulata. A lassan szállingózó hópelyhek. A fényt nyújtó pislákoló olajlámpák. A házak ablakában égő halovány gyertyafény. A jeges lágy szellő. Kéményekből szálló fekete hőfelhő. A nyitott konyhákból lassan terjengő mézeskalács, habos-krémes és sült hús, krumpli illata. Ha az ember ott állna most a város belvárosi részének egyik hóborította terén és lehunyná szemét, láthatná maga előtt a karácsonyfa alatt kergetőző gyermekeket. Az asztalnál vacsorázó családot. A bejgliben sikló kést, a pohárban hullámzó bort. Érezné a házak melegét, a boldogság minden egyes szikráját.

A belvárosi tértől eggyel beljebb egy kis szűk utcácskában egy bolt ablaka világított. A házfalon félig leszakadt fából faragott cégtábla. A lábtörlőn két kis szakadt bakancs. Ablaka résnyire nyitva állt. Egy tálban olcsó, bolti szaloncukor. Ki voltak csomagolva, a tál mellett a piros papírok szépen összehajtva.

A szaloncukor tavalyi. Csokoládés bevonatban apró zselés kocka. A boltban gyertyák kaphatók. Öntött gyertya. Illatos mécsesek, színes kanócok, bögrébe csomagolt gyertya. A pult mögött egy kisfiú üldögélt. Kezében nagy csésze. Üres. Kezében forgatta, majd hasára szorította kezét. A falra akasztott órára nézett. Nyolc óra elmúlt. Majd az ajtóra tekintett.

A félhomályban ült tovább, mintha várt volna valamire. A bolt csendjét gyomrának hosszú korgása törte meg. Nézte a pulton sorakozó gyertyákat. Kezében forgatta őket. Megszagolta mindegyiket. A mézeskalács illatú a kedvence. Édesapjának is mindig abból vitt, ha volt egy kis pénze.

A papa mindig örült a kis ajándéknak, pedig már olyan régóta kórházban feküdt. Valami legyengítette. Mindig magas a láza, és véreset köhög. Tavaly karácsonykor majdnem elment. Amióta a mama sincsen, azóta csak rosszabb. Már beszélni sem tudott. Néha kisfiát sem ismerte fel. Keze mindig remegett, szempillái napról-napra kihullottak. Fogai besárgultak. De legalább a kórházban meleg és finom élelem is volt. Nem úgy, mint odahaza.

Kilenc órakor kinyílt a bolt ajtaja, és egy sovány öregember lépett be a hűvös helységbe. A kisfiú azonnal felpattant a székéről. Húzta a kabátját és sapkáját. Az öreg leintette. Odasétált az egyik polchoz, ahol a legértékesebb gyertyáit és mécseseit tartotta. Egy pár pillanatig töprengve állt, majd egy barnára festett fahéj illatú bögrés gyertyát nyújtott át a kisfiúnak. Az csodálkozva nézett. Forgatta a tárgyat, de nem értette.

– De, Kerti bácsi. A pénzzel mi lesz? – kérdezte és szorosabbra húzta sálját a nyaka körül.

– Sajnálom. Egész hónapban két mécsest adtunk el. Ennyit adhatok. Mi is éhezünk. A fiam egész nap csak sír, a feleségem pedig…

– Boldog karácsonyt, Kerti bácsi – mondta a fiú, majd kisétált a boltból.

– Neked is, édes fiam – motyogta Kerti bácsi maga elé, majd elfújta a világítást és kulcsra zárta az ajtókat, ablakokat.

A kisfiú nem ment be a kórházba. Karácsonykor mindig sok volt a látogató, a papa meg már biztosan aludt. A belvárosi térre sétált. Lesepert egy hóval borított padot, és hanyatt feküdt. Nézte a csillagokkal borított, tiszta égboltot. Orra alatt szagolgatta a kapott mécsest. Egy tál sült Florentinra gondolt. Meg káposztára és krumplira. A papára, aki biztosan aludt.

A fiú is oldalára fordult, és a hideg égbolt paplanja alatt álomba merült.

Az éjszakán elhunyt az édesapja. Azt mondták, csak elaludt és nem kelt fel.

Reggel az egyik parkőr látta a kisfiút a padon feküdni. Megrázta átfagyott, dermedt testét, de nem mozdult. Nem kelt fel.

A parkőr gyufát rántott, és meggyújtotta a kisfiú kezében szorosan szorongatott mécsest. A drága, apró testet fahéj illata lengte be.

Pigniczki Ágnes illusztrációja