Borsányi Nóra: Kacagás (mese)
Sötét van. És hideg. Szenteste. Késő délután. Már lement a nap. Van az két órája tán. Az utcai lámpák halványan pislákolnak. Narancssárga fényük, olyan mintha forró lenne.
Esik a hó. Nagy pelyhekben hullik a sötétben hullámzó utcákra. És csend van. A némaságban majdnem hallatszik szálló hópelyhek halk kacagása. Az utcák is üresek. Minden oly kihalt, szinte már félelmetes.
Az egyik utcában hangos durranás hallatszik. Kiégett az egyik pislákoló égő. A lámpa alatt egy kislány áll. Hópelyhek fehér színe világítja meg pirospozsgás arcát. Körülötte minden még csendesebb. És csak áll, és mered előre. Kémleli a hóesést, az előtte kanyargó utcát. A többi pislákoló lámpát. Kék szemének fagyott színében tükröződik, amit lát.
Mögötte egy szánkó áll. Piros zsinórja a kislány jobb markában. A fagerendákat vastag, fehér hótakaró borítja.
Majd a lány kitartja bal tenyerét. Vörös ujjaira lassan esnek a pelyhek. A hidegben csuklója remeg, átázott kabátja alatt teste didereg. Ajkai kékje, mint a jégcsapok.
Hagyja, hogy az egyre nagyobb hópelyhek elolvadjanak fagyos tenyerén. Még mindig az utcát kémleli, és az út szélén sorakozó házakat. Ablakukban a világító fenyőket. A szépen terített asztalokat, a rohangáló gyermekeket, a boldog édesanyákat. Vágyakozva pislog. Fekete szempilláin megült a tér.
Kezét zsebre teszi, lassan megrázza fejét, és előre indul. A szánkó puhán siklik utána, csíkot húzva a hóban.
Megy előre, szemivel az eget kémleli. Felette fekete varjú suhan el. Bal karját utána nyújtja, mintha szállni akarna. Majd csalódottan sétál tovább, ahogy a varjú egy madáretetőre telepszik. Csőre közé mandulát kap. A lány csak rázza a fejét.
Egyre később lesz, egyre hidegebb, a hó egyre jobban esik. A szánkó szinte már alig látszik. De a kislány csak megy előre. Nem is igazán tudja, hogy merre. Összefagyott haja szemébe lóg.
A járdán egy idős ember közelít. Szaloncukrokat tart a kezében, amelyeket az esti miséről hozott magával. Lépteit szaporázva, szinte már fut haza a hóesésben.
Amint meglátja a kislányt, lassít. Arcán rémület, a szaloncukrokat zsebébe rakja, kabátján ránt egyet. Majd, mikor a lány mellé ér, megáll. A kislány is megtorpan, a szánkó sarkára csúszik. Nézi az idős embert. Szemével szomorúan tekint a járda irányába. Teste újból vacogni kezd. Az idős ember is csak áll. Zsebében zörgeti a szaloncukrokat. Szemöldökeit erősen ráncolja.
Aztán előveszi az egyik cukrot. Az ezüstpapír fénylik, zörög, ahogy az ember remegő kezei között forgatja. Majd kibontja, és kicsomagolja a csokoládéval bevont marcipánt. Erősen koncentrál, és leharapja a gömb alakú desszert egyik felét. Keze egyre jobban remeg. Szemeit összeszűkíti. Az ezüstpapírt a hóba ereszti, és lassú léptekkel továbbsétál. Többször hátrapillant, zsebében zörgeti a szaloncukrokat.
A kislány könnyekkel szemében a járda mellé sétál, és felveszi a papírt. Orrához emeli, és beleszagol. Szemeit lehunyja. Az édes illat egészen szívéig hatol.
Továbbmegy. A szánkója siklik utána. Majd mikor az utca végére ér, leül az egyik ház kerítésére. Lábát a szánkóra támasztja, fagyos könnyei vörös arcán folynak le. Aztán felnéz. Szemére hullnak a hópelyhek. Karjait előre nyújtja. Tenyerében olvad a hó.
– Boldog karácsonyt. Magamnak – súgja.
© Kiss-Gergely Renáta illusztrációja