Bujáki Katalin: A varázsige (mese)

Megjelent: 2019. január 20. Kategória: Bujáki Katalin, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

– Hogy mit akarsz? – kérdezte csodálkozva testvérét Fürge.

– Jaj már, hányszor mondjam még el! Igen, le akarom győzni a sárkányt! – felelt türelmetlenül Ficere.

– Na jó, de honnan vegyünk ehhez egy sárkányt? – értetlenkedett még mindig Fürge.

– Azt nem tudom – ismerte el szomorkásan Ficere, majd hevesen folytatta. – De értsd meg, kalandra vágyom! Ha nincs sárkány, akkor megvívok a kalózokkal! – és egy bottal vad vívásba kezdett.

– Nem szeretnék akadékoskodni, de ahhoz kellene tenger. Honnan vegyünk tengert? Vagy vannak erdei kalózok is? – mosolygott az öccsére Fürge.

A két nyúltestvér egy fa tövében ücsörgött. Egész nap nem történt semmi, és kezdtek unatkozni. Be kellett látniuk, hogy bizony, itt az erdőben nincs sem sárkány, sem kalóz. De akkor hogyan tovább? Felkerekedtek hát, és elindultak kalandot keresni.

Minden kaland az első lépéssel kezdődik. Vagy az első hasraeséssel.

– Hoppá! – kiáltott fel Ficere, mikor orra bukott. – Ez meg mi volt? – nézett csodálkozva Fürgére.

– Ne engem kérdezz, nézz inkább a lábad elé – felelte vállát vonogatva Fürge.

Ficere megfogadta a tanácsot, és valóban! Valami hevert a lába előtt a porban, elszáradt falevelekkel fedve.

– Mi lehet ez? – nézett Fürgére álmélkodva.

– Könyvnek néz ki – okoskodott a testvére.

– Igazad van! Ez egy könyv! De hogy kerülhetett ide? Csodálkozott Ficere.

– Biztos a boszorkány vesztette el – vigyorgott rá a testvére.

Fürge csak viccnek szánta a választ, de Ficere izgatott lett. A könyv első látásra akár lehetett a boszorkányé is. Vaskos, nehéz kötet volt, borítója kopott, lapjai rongyosak.

– Ez az! Biztosan a boszorkány könyve! Szerintem tele van varázsigével! – mondta Ficere izgatottan.

– Fürge! Te tudsz valami varázsigefélét? – nézett a testvérére Ficere.

– Persze, hogy tudok! – nézett a testvérére Fürge méltatlankodva. – Varázsigét mindenki tud! – jelentette ki határozottan.

– Akkor mondj egyet – kérte Ficere. – Mindjárt kikeresem, hogy benne van-e a könyvben.

– Rendben van! – egyezett bele a játékba Fürge mosolyogva. Persze, hogy nem gondolta komolyan. – Mákos patkó! – bökte ki kurtán.

– Má-kos pat-kó? Miféle mákos patkó? – nézett rá csodálkozva a testvére.

– Tudod, a sütemény, amit a mama szokott sütni – magyarázott Fürge.

– Megőrülök! – mérgelődött Ficere. – Mákos patkó! Ez nem varázsige! Jó, hogy nem rántott békát mondtál! Ezzel az erővel lehetne akár az is – méltatlankodott, miközben ünnepélyesen kinyitotta a könyvet.

– Igazi varázsigét mondj! – kérte a testvérét.

Fürge azonban nem válaszolt. Eltűnt.

– Ne viccelődj, Fürge! Úgyis tudom, hogy elbújtál egy fa mögé! Gyere már, fejtsük meg ezt a titokzatos könyvet. Mik lehetnek benne ezek az ábrák? – kérdezte jó hangosan, mert nem tudta, Fürge milyen messze van.

De a szavak elsuhantak a fák között, és a kérdésre nem jött válasz. Kicsit várt csendben, a könyv lapjait nézegetve. Biztos volt benne, hogy Fürge elunja a bújócskázást, és előjön. De nem jött.

– Gyere már, Fürge! Most nincs kedvem bújócskázni, mikor itt ez a titokzatos könyv – morgolódott Ficere.

Egyszer csak lentről halk kaparászás hallatszott. Ficere lenézett, és a szája tátva maradt a csodálkozástól. A lábánál ugyanis ott volt Fürge, de olyan picike volt, mint egy toboz. Hevesen hadonászott a kezével. Egészen le kellett hajolni hozzá, úgy lehetett csak hallani a hangját.

– Ficere, azonnal varázsolj vissza! – ordította.

– De hiszen én nem is varázsoltam! Nem tettem semmit, csak nézegettem a könyvet! – kiáltotta kétségbeesetten Ficere.

– Akkor is varázsolj vissza! – toppantott a lábával mérgesen az apró nyúl.

– De mi volt a varázsige? A mákos patkó? Na jó, legyen: MÁ-KOS PAT-KÓ! – mondta lassan, szótagolva Ficere. Azután várta a hatást. De nem történt semmi.

– Nem jó, nem jó, mondj mást! – kiabált lent Fürge, aki alig látszott ki a száraz falevelek közül.

– Mondom, mondom – igyekezett Ficere, és már kiáltotta is jó hangosan, hogy RÁN-TOTT  BÉ-KA! Azután megismételte, hogy RÁNTOTT BÉKA!

Nem történt semmi. Az ötletek pedig elfogytak. Ficere megijedt. Valószínűnek tűnt, hogy Ő varázsolta el a testvérét, de fogalma sem volt, hogy hogyan, mivel. Ezért azt sem tudta, a visszavarázsolásnak hogyan kellene történnie. Dühös volt és tanácstalan, ezért mérgesen összecsapta a könyvet. A könyvből hatalmas porfelleg szállt fel. Amikor a por elszállt, ott állt előtte Fürge teljes életnagyságban! Hű, micsoda boldogság volt ez! Ficere össze-vissza ölelgette a testvérét nagy örömében és megkönnyebbülésében.

– Na, ez jó kis kaland volt! – vigyorgott Fürge. – Bár nem éppen ilyenre gondoltunk, ugye, tesó?

– Tényleg nem! De szerencsésen megoldódott – sóhajtott egy hatalmasat Ficere, majd folytatta. – Nem kellene mégis kiokoskodni, hogy mi ez a könyv? – azzal már nyitotta is ki újra a könyvet, egy másik oldalon.

A testvére azonban nem válaszolt. Ficere felnézett a könyvből, és mit látott? Nem látott semmit. Fürge ismét eltűnt! Nézett jobbra, nézett balra, sehol senki. Akkor nagy óvatosan lenézett a lába elé, mivel az előbb ott találta meg Fürgét. De nem és nem! Ott sem volt!

– Azonnal varázsolj vissza! – rikácsolt egy vijjogó hang fentről.

Ficere felnézett, és majdnem hanyattesett a csodálkozástól. Egy hatalmas fa alsó ágán ott ült Fürge. Orra helyén jókora csőrrel, keze helyén hatalmas szárnyakkal.

– Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Ficere elkeseredetten – Fogalmam sincs, hogyan varázsoljalak vissza!

– Nem érdekel! Csinálj valamit! Mondjál varázsigéket, mint az előbb! – vijjogott dühösen Fürge és nagy suhogások közepette leszállt a földre.

– Mákos patkó, rántott béka. Rántott béka, mákos patkó – mondogatta nem túl meggyőzően a bátyja.

No és persze, mint az előbb, most sem történt semmi. Ficerét hirtelen már nem is érdekelte annyira a varázslós könyv. Már csak a testvérét szerette volna visszakapni. Nem kell kaland, nem kell varázslás, nem kell titkos könyv rejtélye. Semmi nem kell, csak Fürge, de a régi alakjában. Akkor óvatosan összecsukta a könyvet, letette a földre és ráült. Gondolkodni kell!

– Na jó, ez rendben van – mondta Fürge, és leült a földre a testvére mellé.

De Ficere meg sem mozdult, rá sem nézett. Fejét lehajtotta, és a földet bámulta, majd halkan megszólalt:

– Ne haragudj, Fürge, de fogalmam sincs, hogyan varázsoljalak vissza – ismerte be.

– Te csak ne varázsolgassál, jó? Én jól vagyok így, ahogy vagyok! – kiáltott Fürge.

Ficere oldalra nézett, ahonnan a hang jött.

– Hát te hogyan változtál vissza? – kérdezte elhűlve a testvérét.

– Nem tudom biztosan, de ott lehet a huncutság, amikor kinyitod és becsukod a varázslós könyvet – mosolygott Fürge. Amikor kinyitod, elvarázsolsz, amikor becsukod, akkor meg vissza. Nem kell ide semmiféle varázsige! De tudod mit? Én már nem szeretnék elvarázsolódni többet, öcskös. Bevallom, már kalandra sem vágyom olyan nagyon. Jobb lenne otthon sakkozni.

– Jó – felelte csendes boldogsággal Ficere, és megkönnyebbült sóhajjal folytatta. – Menjünk haza.

A könyvet ott hagyták a földön. Betakargatták száraz falevéllel, ahogyan volt. Kézen fogták egymást, és hazaballagtak. Sakkozni.

© Gebhardt Nóra illusztrációja

Bemutatkozás:
Kell a mese! Mindig, minden életkorban. Írni is, olvasni is. És én nagyon szeretem. Írni is és olvasni is.