Cs. Pál Orsi: A bugyorsárkány és a káposzta (mese)
A világmindenség legszélének túloldalán élt a rettegett bugyorsárkány. Ez a nagy étvágyú fenevad minden nap koboldokat reggelizett, manólovagokat ebédelt, vacsorára pedig szentjánosbogarakat evett. De csak azért, nehogy megülje estére a gyomrát a nehéz fogás. Volt ennek a bugyorsárkánynak egy kis szütyője is, ott lógott a nyakában mindig, s abban gyűjtögette magának a finomabbnál finomabb falatokat.
Történt aztán egy busongós napon, hogy a bugyorsárkány elrabolta a zafírszemű manók hercegnőjét, Mimellát. Felkerekedtek hát a bátor és elszánt manólovagok, hogy a világmindenség legszélének túloldalán kardélre hányják a sárkányt, és kiszabadítsák a hercegnőt. A vakmerő lovagokat azonban sosem látták többé, sem a hercegnővel, sem nélküle. Úgy hírlik, hogy a bugyorsárkány elkapta mindahányat, a batyujába tette, és megette őket ebédre, ahogy illik.
Ej, búsult is a zafírszemű manók királya nagyon, siratta egy szem leányát.
Hanem aztán hírét vette az esetnek a káposztakirály. Nálánál okosabb királyt bizony nem hordott még hátán a földkereke. Tudott ő valamit, amit mások nem, hogy a bugyorsárkány ki nem állhatja a káposztát. Bizony ám! A káposztát! S nem csak hogy nem szereti, egyenesen utálja, mert minduntalan megbetegítette: a fejestől fejre állt, a lilától belilult, a keltől pedig nem kelt fel egy hétig.
A káposztakirály azonban már túl öreg volt a hőstettekhez. Hívta hát egyetlen fiát, Mamlaszt, és rábízta, hogy szabadítsa ki a hercegnőt.
– De mi lesz, jó apám, ha felfal a sárkány? – kérdezte a káposztaherceg aggodalmaskodva.
– Egyet se félj, fiacskám! Amint odaérsz, nyomban eliszkol majd, meglásd! – biztatta az apja, azzal fogta a fiúcskát, teletömte a zsebét savanyú káposztával, és útjára bocsátotta.
Mamlasz hitte is, meg nem is az apja szavait. De szót fogadott, s elindult a világmindenség legszélére, hogy annak a túloldalán megmentse a szép Mimellát. Odaérve illedelmesen kopogtatni kezdett a nagy tölgyfa kapun. Erre a bugyorsárkány, a helyett hogy ajtót nyitott volna, panaszos hangon bődült fel:
– Mi ez a bűz, uramteremtőm?
– Mamlasz vagyok, jó sárkány uram. A káposztakirály egyetlen fia. Hoztam egy kis kóstolót a tavalyi savanyú káposztából. Nagyon ízletes, kóstolja csak meg bátran. Kicsit már kiszáradt, mert a levét beitta a zsebem, de elhiheti, még így is párját ritkítja, annyi szent!
– Káposzta? – rebegte a bugyorsárkány riadtan.
No, neki sem kellett több! A félelmetes fenevad nyomban menekülőre fogta. Az égbe szállt, és két szárnycsapás között még visszakiáltott Mamlasznak:
– Ezt még megkeserülöd! Megtalállak, bárhová is menj!
Azzal ott hagyta a kastélyát, s vele együtt a manóhercegnőt. Mamlasz sem tétlenkedett. Kissé ügyetlenkedve bár, de átmászott a kapun, még mielőtt a bugyorsárkány vissza találna térni a várába, s kimentette a csodaszép, zafírszemű Mimellát.
Hazavitte, s ott aztán letelepedtek. Egy hatalmas káposztamező közepén házat építettek maguknak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
A bugyorsárkány visszatért a kastélyába. S vagy kereste Mamlaszt, vagy nem, de ígérete ellenére bizony nem sikerült rálelnie. Kár, mert Mamlasz és Mimella minden nap frissen főzött káposztás tésztával várták őt ebédre.
