Császár József: Szappanbuborék (verses mese)
Az alábbi mese a vecsési Bálint Ágnes Mesefesztivál pályázatának egyik díjnyertes meséje.
Írta: Császár József, 77 éves “örök gyermek”.
A nagy ház végében állt egy kicsi sufni,
Pistike nagyapja ott szokott dolgozni.
Nagy rend volt odabent, szerszámok glédában,
mindennek volt helye a kicsi kamrában.
Pistike, ha ráért, dolgozni sietett,
öreg nagyapjának mindenben segített.
A kamra falánál egy rozoga kispad,
ha az ég tiszta volt, odasütött a nap.
Nagyapja dolgozott, s közben mesét mondott,
Pistike pedig a sarokban matatott.
Majd hirtelen felállt, kezében valami,
ez vajon mi lehet, azt jó lenne tudni.
Nagyapja ránézett, majd elmosolyodott,
ez egy mosószappan, és elgondolkodott;
elgondolkodott, mert eszébe jutott,
a szappanos vízből hogy fújt buborékot.
Tudod mit csináltunk hajdan a szappanból?
Nézi, nézi Pisti, majd csendesen így szól:
ha ez mosószappan, vele mosni lehet,
bár megvallom, eddig sosem láttam ilyet.
Igazad van, gyerek, elmondok egy titkot,
e segítségével fújtunk buborékot.
Faragtuk a szappant egy nagy pohár vízbe,
szalmaszállal fújtuk egész álló este.
Pistike a szappant bevitte, faragta,
és mikor az első buborékot fújta,
feljajdult mamája, de hisz ez borzalom,
ott marad a foltja a padlón és falon.
Így rögtön letette a szappanos vizet,
gondolta magában: anyu elégedett.
Ágyba bújt a család, és elszenderedett.
Pistike fogta a szappanhabos vizet,
kiment az udvarra, falevél sem rezdült,
hold, csillag ragyogott, és a tájon csend ült.
A szalmaszál végét pohárba mártotta,
és ahogy az első buborékot fújta,
már benne is csücsült, mire észrevette,
„Jaj, anyu!” e két szó szakadt ki belőle.
Szállott vele a gömb, egyre magasabbra,
amire feleszmélt, már volt útitársa,
köszönt illendően, majd bemutatkozott,
közben megemelte fején a kalapot.
Most kék manó vagyok, mert az égben járok,
de zöld manó leszek, ha földön sétálok.
Tudod, van egy kis gond e röpkészülékkel,
ezért érkeztem hát ide, oly nagy hévvel.
Mosószappankabin, régi konstrukció,
nincs is ezzel nagy baj, nagyon megbízható.
Hanem a kormányzás nem éppen egyszerű,
de van rá megoldás, egészen észszerű.
Kék tarisznyájából, mely a vállán lógott,
előkapott három, szép, faragott dobozt.
Két kar volt egyiken, mely az irányt adta,
mellettük nyíl s betű, mely pontosította.
Rendben is volt minden, az égben repültek,
a Fiastyúknak ők vígan integettek.
Versenyre keltek a Göncölszekérrel,
elbeszélgettek a Kis- és Nagymedvével.
Pisti megéhezett, megkordult a gyomra,
nem volt mit enni a szappanbuborékba’.
A manó kérdezte: mit enne szívesen?
Egy mogyorós csoki most bizony jólesne!
A második doboz a manó kezében,
vajon mi is lehet annak belsejében?
Nézte és forgatta, piszkálta a zárját,
mint aki nem leli nyitásának nyitját.
A manó kínlódott, Pistit ez zavarta;
mi van a dobozban, mind jobban izgatta.
Még néhányszor komoly próbát tett a manó,
megjegyezte halkan, hogy ez nem nyitható.
Pistike elkérte, nekiveselkedett,
próbálta nyitni a szelencefedelet.
Fel is pattant mindjárt, hisz be sem volt zárva;
jót nevettek, ez volt a manó tréfája.
A dobozba nézett, szeme kerekedett,
mert abban ott hevert egy nagy csokiszelet.
Mogyorós csoki volt, pont, ahogy kívánta,
kivette azonnal, s a manót kínálta.
Jóízűen ettek, el is fogyott hamar,
de vajon mi legyen a csoki pappírral?
Ledobni nem illik, mást kell kitalálni,
gondolta, be fogja a zsebébe gyűrni.
Hogy három doboz van, véletlen nem lehet,
rájött, hogy abba kell tenni a szemetet.
Beszélgettek, ettek, és sok mindent láttak,
de véget kell vetni a nagy utazásnak,
sietni kell haza, mindjárt itt a reggel,
a kabint s a manót egy csúszdán hagyta el.
Csúszott is sebesen, lobogott a haja,
azért bízott benne, nem lesz semmi baja.
Megérkezett, huppant, a csúszásnak vége,
ágya üresen állt, ő meg ült előtte.
Nem tudja, mi igaz, minden oly sejtelmes,
ez az egészeset igen csak rejtélyes.
Ha álom volt, és nem valóság, akkor
hogy került kezére mégis a csillagpor?
Androsch Mónika illusztrációja