Csongor Andrea: Szín, játék (mese)
Réges-régen történt, annyira régen, hogy akkor még tán a kő is lágy volt, a kígyóknak még nem volt méregfoga, és az anyókák nem kötögettek a tűz mellett a hintaszékekben. Még akkor az időnek nem is volt neve, olyan régen volt.
Született akkor egy legényke, egy szőrszál nem sok, annyi sem volt a tenyerén, csak az állán. No, ott is csak a híjával volt, az is szőke volt. Nem akart az bizony egyebet, mint azt a tudást, hogy megpördüljön maga körül és bármivé át tudjon változni, akár herceggé, akár koldussá, egérré, vagy éppen sólyommá. Amolyan egyszerelmű legény volt, csak ezér’ a tudásért epekedett a szíve. Gondolt egyet, és széles e világra tekintgetett, mert elég nagy hatalma volt hozzá, hogy akár az ég egyik szélén hajtsa álomra a fejét, és a másik szélén ébredjen fel, de végül egy paraszthajszálnyit sem mozdult a helyéből. Ha jött, hát ott is maradt. Erős egy legényke volt, ki tudta az inni nyersen a tojást is, de hát láthatatlan szállal oda volt kötözve a tájhoz, ahol született. Azt nem akarta elszakítani. A szavakat ügyesen forgatta a szájában, pedig a nyelvénél fogva volt a kötődése. Egyetlen valamije volt, ami sok földije közül egynek sem akadt.
Volt neki maradása.
No, hogy is meséljem el nagy hamarjában, hogy hogy volt, mert látom ám, hogy az ujjaiddal tartod nyitva a szemedet, és te meg ott ásítással hűtöd a hasadat! Hogy egyik szavamat bele ne varrjam a másikba, elment a legényke az Átváltozások Fiához, és megkérte:
– Teljesítsd, kérlek szépen, a kérésemet, Átváltozások Fia! Mindent hajlandó vagyok megtenni érte, de szeretném magamnak a tudást, hogy ha megpördülök magam körül, bármivé át tudjak változni! Minden erőmet, tudásomat, életemet neked adom érte!
Az Átváltozások Fia egy ponyvás háttámlájú, x-lábú széken ült, egyik lábát körbecsavarta a másik körül, bőre fehér volt, szeplős és tésztás, de nem ám, mint a lekváros derelye, hanem mint a rágós mákos tészta, ami ebédből maradt. Elfeküdt a székben, és egyik ujját az orrán hintáztatta.
– Teljesítem a kérésed, ha engeded, hogy igazán jól megnézzelek!
– Engedem én, hogyne engedném!
Az Átváltozások Fia fölvette a távolból nagyot látó szemüvegét, és jól megnézte a legénykét. Amit ő látott, az szemüvege üvegén tükröződött vissza – egy kicsike, vékony, butácska legény képe, aki esetlenül és bumfordin álldogál egy hatalmas, cirádás ajtó előtt. A legényke ijedten látta, hogy a képen olyan magasan van a kilincs, hogy akárhogy ágaskodik, nem érheti el.
– Nem tudom teljesíteni a kérésed, túl alacsonyra nőttél hozzá, láthatod magad is. Hanem eljuttatlak az Átváltozások Hercegéhez, neki nálamnál nagyobb hatalma van. Akárki nem juthat be hozzá.
Az Átváltozások Hercege egy trónon ült, de olyan trón volt az, hogy a lábai kecsesen íveltek voltak, az ülőkéje bordó bársony, melyről bojtok és cafrangok lógtak le: egy igaznál is igazibb átváltoztatott trón volt! Magának a hercegnek a bőre ezüst volt, és ezüst bőre apró hurkákban és gömböcökben övezte vaskos derekát. Haján az ezüst csillogott, mint az ezüstsirály tolla.
Ne razsnakoljatok, az ezüstsirályt csak télen tudom megmutatni, téli vendég az… No.
– Hallom, fiam – mondta a Herceg –, hogy az átváltozás adományát akarod megkapni. Csakhogy nagy ára van ám annak, nem kaphatja meg akárki fia!
– Mondd, mit kell tennem érte, és megadom, bármi legyen is! – esengett a fiú, és megcsókolta az ezüst kezet. Szája szélén ezüst csík húzódozott.
– Be kell, hogy engedj engem a gondolataid közé – ármánykodott az Átváltozások Hercege. A legényke minden gondolatát egyenként levetkőzte, és oda tette a Herceg saruba bújtatott ezüst lábai elé. A Herceg minden lábujján egy-egy ezüst lábgyűrű volt. Ezüst lábgyűrűs ujjaival egyenként megpiszkálta nagy fitymálva a gondolatokat, kicsit arrébb rugdosta őket. A legényke nézte azt a szerény halmocskát a Herceg lábainál, és látta, hogy minden gondolata hitvány, selejtes, semmirevaló, és ha egy gondolattal hosszabb lenne, akkor is mindegyik csak ebgondolat lenne. Nem is juthatott eszébe semmi, hisz minden, ami az eszében volt, a padlón hevert. A Herceg egy nagy lyukas rostán átszitálta a gondolatokat, a szépeket eltette nagy ezüst zsebébe, a resztiket pedig visszaadta.
– Fiam, átviszlek ezen a kisajtón. E mögött találkozhatsz az Átváltozások Egyetlen Urával, akitől megszerezheted a kincset.
A kisajtó egy falon lógó festményből nyílt, csalókán mesebeli volt, és egy másik világba vitte a legénykét. Ez a világ egy hatalmas, kör alakú terem volt, amelynek nem voltak ablakai, csak telis-tele volt székekkel, hosszú sorokban. A második sorban egyedül ült az Aranybőrű Átváltozások Ura. Szemöldökét olyan sokszor húzta össze, hogy összehúzódva maradt mindörökre.
– Üdvözöllek csarnokomban, legényke! – kezdte az aranybőrű, és szemüvegét feltolta a homlokára. Azon a homlokon úgy sorakoztak ám a ráncok, mint a barázdák az őszi szántásban. – Én vagyok a Közönséges, az Átváltozások legfőbb Ura. Miben lehetek szolgálatodra?
– Szeretném, hogy ha megfordulok magam körül, át tudnék változni. Ha akarok, királlyá, ha akarok koldussá, vagy egérré. Vagy akár sólyommá.
– Nagy ára van annak, fiam. Be kell engem engedned egyenesen a lelkedbe.
– Beengedlek, nézz körül bátran.
Az Átváltozások Ura azután se szó, se beszéd, csak besurrant a legényke lelkébe, ott meg egy nagy motyóba kezdte is már becsomagolni a bent talált kincseket. Talált ott egy régi takaródarabkát még a legényke kiskorából, meg kedves szavakat, altatódalokat, könnyeket, régi képeket, miegymást. Ezeket nagy hirtelenséggel becsomagolta motyójába, és próbált kisurranni vele a legényke valamelyik résén. De az résen volt!
Elkapta az aranybőrű ember arany grabancát, és átváltozott Nagy Mérges Legénnyé.
– Fékomadta! – rivallt rá. – Adod vissza azonnal a lelkem darabkáit!
– Csak egyedül én mondom meg, hogy mivé változhatsz át! – vinnyogta az aranybőrű.
– Nem nekem kell átváltoznom – gondolkodott el a legény, és tette, ami igazi kincs volt benne: maradt. Maradt, aki volt – valójában.
© Mile Blanka illusztrációja