Csontos András Gyula: Az izompóló (mese)

Megjelent: 2019. február 28. Kategória: Csontos András Gyula, Mese

Robi apukája egy szép kora reggelen kiugrasztotta Robit az ágyból. Reggelizni sem engedte, ahogy felöltözött, azon nyomban begyömöszölte a terepjáróba.

– Hová megyünk? – Kérdezte Robi, és ásított egy nagyot.

– Az erdőbe. A munkások már pakolják a fát. Kevesen vannak, neked is segítened kell! – mondta Robi apukája a kormányt tekergetve.

– Aludni szeretnék! Nem bírom a rönkfákat! – tiltakozott Robi kétségbeesetten.

– Nagyfiú vagy már, ideje lenne egy kicsit többet segítened nekem. Ma minden segítség jól jön és vannak kisebb rönkök is!

Azután látva Robi durcás arcát, enyhébb hangot ütött meg:

– Ha még ma végzünk, elmegyünk a cukrászdába, és kapsz egy szelet csokitortát.

– Nekem egy egész csokitorta kell! – vágta rá Robi durcásan.

– Jól van, kapsz, de aztán ne nekem siránkozz, ha majd megint elrontod a gyomrod! – mérgelődött Robi apukája.

Nemsokára megérkeztek, és kiderült, hogy sajnos a kisebb farönköket már feldobálták a munkások a teherautóra. Robi mindenütt csak láb alatt volt.

– Miért nem hagytad aludni a gyereket? Nehéz ez a munka neki! – méltatlankodott Robi apukájának a legidősebb melós.

– Az én fiam már sokat segített nehéz munkákban. Nagyon erős és ügyes fiú! – mondta büszkén Robi apukája.

Robi annyira meglepődött, hogy egy pillanatra megállt. Eszébe jutott a rengeteg szidás és fejcsóválás, amit a közös munkák során kapott. Ez a pillanat elég volt arra, hogy az egyik munkás megbotoljon Robiban, és lábára ejtse a rönk végét. Felüvöltött a fájdalomtól, fél lábon ugrált egy darabig.

Robi apukája méregbe gurult:

– Mit csinálsz, fiam!? Jobb lenne, ha mégiscsak hazamennél!

Robi úgy tett, mintha örülne annak, hogy hazaküldik, valójában azonban nagyon megbántódott. Szép lassan botorkált hazafelé a megszikkadt sárkráterekkel borított erdészeti úton. Úgy döntött, hogy lerövidíti az utat és egy állatcsapásra tért át, ami csaknem a házuknál lyukad ki egy bozótosban. Arra nem számított, hogy pár száz lépés után útra dőlt fatörzsekkel találkozik. Valószínűleg egy nagy vihar döntötte le őket. Robinak most végképp elromlott a kedve.

– Ma semmi sem sikerül, még a hazamenés sem megy – gondolta.  – Lőttek a csokitortának is.

Szomorúan leült egy fatörzsre, és borzasztóan sajnálta magát. Kisvártatva ágropogás és lépések hangja hallatszott. Nem messze feltűnt egy törpe, de milyen törpe! Élénkpiros pólót viselt. Robi arra tippelt, hogy egy túrázó elhagyott pólóját vette magára. Mindenesetre nagyon nevetséges látvány volt, mert a pólónak nemcsak a színével, hanem a méretével is gondok voltak. Lelógott a földig és úgy nézett ki benne, mint egy kisgyerek, aki belebújt apukája pólójába. Érdekes módon nem vette észre a csendben kuncogó Robit. Ugyanis erősen koncentrált, mint egy karatebajnok. Odament az első kidőlt fatörzshöz, ami nála is magasabb volt és ekkor olyan dolog történt, amitől Robinak torkán akadt a kuncogás. A törpe könnyedén felkapta az óriási fatörzset és félredobta az út mellé. Bumm! – Döngött a vastag fatörzs az út szélén.

Így tett minden egyes fával, míg Robihoz nem ért.

– Hűha! – Robi csak ennyit tudott kinyögni.

A törpe összerezzent, de aztán felismerte a Robit.

– Áh, te vagy az! Szóval, gondolod, hogy ilyen erős vagyok? – legyintett a törpe.

– Bizony! – bólintott elismerően Robi.

– Pedig magam alig vagyok erősebb egy mókusnál – szerénykedett. – Viszont rajtam van az izompóló.

Robi leugrott a fatörzsről.

– Azt mondod, hogy ennek a földig lógó piros rongynak köszönheted az erődet?

– Még hogy rongy! Ilyen ruhája nincs akárkinek! – méltatlankodott a törpe. – Nem közönséges póló ez, ha rajtad van, felemelsz bármit, amit csak megérintesz.

– Ekkora butaságot még életemben nem hallottam! – nevetett Robi.

A törpe méregbe gurult, lekapta magáról a pólót és színpadiasan átnyújtotta.

– Tudod mit? Ha nem hiszed, próbáld ki!

Robi felvette, és rá majdnem jó volt, csak mellkasnál szorított egy picit. Nem teketóriázott, nekiállt felemelni a fatörzset, amelyen az előbb ült. Ahogy alátette a kezét, a hatalmas rönk azonnal emelkedni kezdett. Robi diadalittasan a feje fölé emelte, megpörgette a levegőben és egy hangos üvöltéssel behajította a bokrok közé. A súlyos fatörzs hatalmas robajjal és recsegéssel ért földet.

– Azért nem kell túlzásba esni! – csóválta a fejét a törpe.

– Kölcsön tudnád adni egy kicsit ezt a pólót? – kérdezte Robi.

– Most már kéne, mi? De add csak vissza nekem, még kipróbálni sem lett volna szabad odaadnom.

Robi gondolkodott egy picit, aztán ravaszkásan megkérdezte:

– Ha kapnál egy fél csokitortát, ideadnád cserébe pár percre nekem ezt a pólót?

A törpe szeme elkerekedett, és megnyalta a száját.

– Nem csak csokitortáról van szó, nekem nagyon sokat segítenél, ha egy kicsit ideadnád a pólód. Ráadásul jól szórakozhatsz, ha figyelsz. – ütötte tovább a vasat Robi.

A törpe töprengett, aztán megvonta a vállát.

– Hát jó. Rajtad lehet még egy kicsit, ha ettől jobban érzed magad.

Eközben Robi apukájánál leállt a munka. Túl nehezek voltak a rönkök, a munkások lázadozni kezdtek. Óriási vita keletkezett. Egymás szavába vágva tárgyalták, hogy ki nem dolgozik rendesen és hogy ki az oka mindennek. Ebben a pillanatban trappolt be Robi közéjük a piros pólójában, és megállt a legvastagabb fatörzs előtt.

Feltette az egyik lábát a törzsre és dobolni kezdett a mellkasán, mint egy gorilla.

– Semmi gond, semmi kétség, Robi a segítség!

A munkások elmosolyodtak, és húztak egy jót a sörösüvegből. Tetszett nekik a műsor. Nem úgy Robi apukájának.

– Miért jöttél vissza? Nem megmondtam, hogy menj haza?

– A hatalmas szalonnás Robi segíteni jött a sápadtarcúaknak, akik nem bírják ezeket az apró ágakat – válaszolta Robi. – Micsoda nyápic banda! – tette hozzá, égre emelve szemeit.

A munkások nevettek, Robi apukája tenyereibe temette az arcát. Ám a következő pillanatban Robi lehajolt és felkapta a hatalmas fatörzset és felhajította a teherautó pótkocsijára. A fatörzs óriási csattanással ért padlót, még a pótkocsi is megbillent. Azután nagy csönd lett.

– Ez valami trükk lehet! – szólalt meg egy kis idő múlva Robi apukája.

Robi válasz helyett odapattant a farakáshoz, és egymás után hajigálni kezdte a rönköket: bumm, bumm, bumm – rengett a föld, miközben kis híján felborult a pótkocsi. A munkások elfehéredtek, majd felpattantak és elmenekültek a sörösüvegeiket hátrahagyva.

Robi hamar végzett a munkával, majd elszaladt a bokrok közé, és visszaadta a törpének a pólót. Közben apukája beült a kocsiba, és csak nézett maga elé üveges szemekkel. Még az sem tűnt fel neki, hogy Robi közben pólót cserélt.

– Jöhet a csokitorta! – rikkantotta Robi boldogan, amikor behuppant apja mellé.

A cukrászdában telt ház volt, sokáig kellett sorban állni. Robi addig egy kis asztalhoz telepedett. Egy idő múlva jött is az apukája, egy kistányért hozott, rajta egy vékony szelet csokitorta. Robi megdöbbent.

– De apa! Arról volt szó, hogy egy egész csokitortát kapok!

– Minek neked egy egész torta, úgysem bírod megenni!

– Azt ígérted, hogy egy egész tortát kapok!

– Ne legyél már olyan telhetetlen! – mondta az apukája. – Ha nem kell ez a szelet, hát megeszem én! Úgyis olyan régen ettem csokitortát!

A következő pillanatban a vékonyka szeletet villámgyorsan, pár harapással eltüntette. Robi hazáig nem szólt egy szót sem. Azon gondolkodott, hogy ideje lenne világgá menni. Ha nem tartja a szavát, a törpék többé nem állnak szóba vele.

Otthon azonban finom illatok ütötték meg az orrát. Anyukája piskótatortát sütött és éppen csokipudingot öntött rá, amikor megérkeztek.

– Gondoltam, hogy valami finommal várom itthon a fáradt, dolgos férfiakat – mondta.

Robi alig várta a vacsora végét, és amikor anyukája nekiállt volna felszeletelni a tortát, Robi egy nagyobb tányért hozott.

– Anya, én a felét kérem szépen!

Robi anyukája meghökkent egy kicsit, de azért kettévágta a tortát, és rátette a tányérra. Robi szó nélkül kiviharzott a házból, és az erdő felé vette az irányt.

– Hagyd! – legyintett Robi apukája. – Már fél tortával beéri. Ez is fejlődés!

© Dömötör Szilvia Luca illusztrációja