Csukárdi Sándor: A pirosruhás kísértet (mese)
A decemberi napocska gyenge sugarai kifésülték az erdő kócos, lombtalan haját. Lassan ébredt minden. Halkan zörrent az avar, ahogy megnyíltak az apró odúajtók, s mint parányi fekete pontok, bepöttyözték a fák törzsét a szimatoló orrocskák.
Épeszű erdőlakó ilyenkor kezdi meg a korai lustálkodását, amit aztán az ebéd utáni déli heverészés vált fel, még mielőtt belekezd a délutáni csendes pihenőbe, hogy mielőtt eljön a vacsora utáni alvás, teljesen kipihent legyen. Morgilla, a lusta vaddisznó épeszű erdőlakónak vallotta magát, s mint ilyen, egész nap készen állt… illetve készen ült a semmittevésre. Értetlenkedő röfögéssel nyugtázta, hogy reggelente Ugrilla, a közeli nyúlodú lakója nem átalkodik szökdelni és kocogni. A nyúl viszont a folyamatos tespedést és ásítozást nem értette. „Ép testben ép lélek” – vallotta, s jól karbantartotta ugróizmait.
– Nézni sem bírom a tohonyaságot – vetette oda két térdemelés között a malacnak. – Semmi testmozgás! Semmi testedzés! Én minden reggel megmozgatom izmaimat, csontjaimat, ezért vagyok ilyen mozgékony és gyors. Ellentétben veled, drága barátom, aki már azt sem tudja, ébren van, vagy álmodik.
Szidta és korholta erdei lakótársát a tapsifüles; ahogy testgyakorlatokból, úgy a szóból sem fogyott ki. Oktatta a renyhe vadmalacot, de hiába. Mikor már több zsáknyi jó tanácsot rázúdított, akkor vette észre, hogy a lomha állat már megint horpaszt. Elszundított a csiklandozó reggeli napsütésben.
– Na, tessék! Már álomba is merült. Csak horkol, eszik, és megint horkol – vette észre Ugrilla, hogy az oktatása süket fülekre talált. – azt hiszem, itt az idő, hogy megleckéztessem ezt a hétalvót. Van is egy ötletem.
Ugrilla tudta, hogy van valami hadicsel, amivel futásra lehet bírni ezt a lustaságot. Kálmán Kálmán orvvadászati főlövésztől, vagy fővadászati orvlövésztől minden erdőlakó rettegett. Mikor eldördült az acélos puska, még Morgilla is úgy szokott szaladni, mint versenyló az ügetőn. Ugrilla letört hát egy száraz akácágat, a szuszogó vaddisznó mögé lopakodott, s hirtelen a bot végét Morgilla hátához szorította. Rekedtes, elmélyült hangon beszélt:
– Fel a kezekkel, lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az, Kálmán Kálmán fővadászati orvlövész. Reszkess!
– Jaj nekem! – riadt fel, mint egy rémálomból Morgilla. – Ne tessék bántani orrvadászati főlövész úr! Ne tessék a puskacsövet úgy a hátamhoz nyomni, nem csináltam én semmi rosszat.
– Nem? – kételkedett a tréfamester. – És amikor kicsented a turisták sátraiból az elemózsiát; vagy amikor megkergetted a számháborúzó iskolásokat? Nincs kegyelem! Most meglakolsz mindenért!
Ugrillát teljesen magvával ragadta a színjáték. Alig bírta visszafogni a torkát kaparó kacajt. Keményen és kíméletlenül utasította elhízott barátját a reggeli tornára. Előbb egy kis helyben futás, aztán egy sor fekvőtámasz, lábemelés, törzskörzés. Ugrilla annyira belefeledkezett az edzéstervbe, hogy bukfencre utasította Morgillát. Az meg, ahogy lehajolt, a hátsó lábai között megpillantotta a szőrös nyúltappancsokat, az akácvesszőt, s a kaján vigyort.
– Most inkább birkózni fogunk! – mordult fel veszett haraggal.
– Bo-bo-bocsáss meg drága barátom! – dadogott a leleplezett. – Én csak a te érdekedben… Látod, milyen üde lettél és friss… és milyen ideges!
Fogta is a nyúlcipőt Ugrilla, s úgy szlalomozott a fák között, hogy a nyomában vágtató, prüszkölő vadmalac csaknem kidöntötte a fiatal facsemetéket. Fröcsögött a sár, szétszóródott az avar, vijjogó madarak rebbentek fel az aljnövényzetből a szédült kergetőzésre.
Aztán a csörtető, zúgó hangok távolodni kezdtek, s kis időre elnémult az erdei tisztás. Egy fertályórába sem telt, lihegve, zilálva visszatért Morgilla, s egy tuskóra roskadt. Nem szokott ő hozzá ehhez az önhajszoláshoz. Pihen egy kicsit – gondolta. Már éppen az igazak álma köszöntötte volna újra, mikor:
– Föl a kezekkel, lusta disznó! Most végre megfogtalak. Én vagyok az, Kálmán Kálmán…
– Tudom – szakította félbe most már fölényesen a dübörgő hangot Morgilla. – Te vagy az a rágófogú, lapátfülű, tappancslábú, nagyra nőtt ugróegér. Ötig számolok, s ha nem hordod el magad a göcsörtös fapálcáddal együtt, felöklellek! Egy. Kettő. Há…
– Szia Morgilla! – ugrott elébe a nyúl.
– Szia Ugrilla! – köszönt vissza Morgilla, s nyugodtan számolt tovább. – Három. Négy.
– Öt – szólt a hang a háta mögül.
– Várjunk csak! – eszmélt végre az agyaras. – Ha előttem áll Ugrilla, akkor ki áll mögöttem?
– Hát, nem én – rebegte oda a nyuszi.
– Akkor viszont – vett nagy levegőt Morgilla – futás!
És újra fröcskölt a sár, zúgott az avar, recsegtek a faágak. Nyelvet kiöltve loholt a nyúl és a vadmalac, nyomukban a vadászcsizmával, dörrenő puskával a vadász. Megint egyre messzebb és messzebb, s az árnyékos rét újra elcsöndesült.
Ekkor a Mikulás jelent meg a tisztáson. Görnyedt háta sajgott, fáradt lába meg-megbicsaklott. December ötödike volt, és még egy szem hópihe, annyi sem esett. Kénytelen volt szán híján, gyalog átkelni az erdei úton. Meglátta az ülőtuskót, melyen az imént még Morgilla próbálta kifújni magát, s leült. Ajándékkal teli puttonyát maga mellé emelte, s érezte, hogy végre megkönnyebbül. Feszült izmai elernyedtek, háta kiegyenesedett. Vagy tíz percet pihent így. Magába szívta az erdő csendjét, kacsintott a cinegéknek, s megcirógatott egy odatévedt őzikét.
– Most már tovább kell mennem – mondta, s lassan újra elnyelte az árnyas ösvény.
Ugrilla és Morgilla nagy szerencsére sérülések nélkül tértek vissza. Fújtattak, prüszköltek és lihegtek, mert nagyon kimerültek a meneküléstől.
– Annyira kikészültem, hogy most én is szívesen horpasztanék egyet – roskadt a földre a nagyfülű.
– Mondtam én, ugye?! – Okoskodott a vaddisznó. – A sok futkosástól csak tönkremegy a szervezetünk. Viszont egy kellemes déli horkolástól teljesen kicserélődöm.
– Na, azt adná az ég – szólt vissza Ugrilla.
– Mit?
– Hát, hogy te teljesen kicserélődj.
– Ne szájalj – röffent fel Morgilla, – mert feltúrlak!
S ahogy rábökött volna orrával a nyúl hátsójára, megpillantott valamit a tuskó mellett. Mikulás puttonya volt az. Az apókát olyan jólesőn ringatta el az erdő csendje, hogy nemcsak az út gondjait hagyta maga mögött, hanem a zsákját is. Az erdőre köd telepedett, s a tisztás közepén a homályban úgy tűnt, mintha egy erdei lidérc, egy piros ruhás kísértet kuporogna a tuskó mellett.
– Odanézz, Ugrilla! – mutatott a puttonyra a vadkan.
– Jé! – álmélkodott az ugrándi. – Egy óriásrépa! Odamegyek és beleharapok.
– Ne beszélj zöldségeket! – intette le Morgilla. – Az egy kísértet. Egy piros ruhás szellem.
– Én nem hiszek az ilyenekben – szólt Ugrilla. – Közelítsük meg együtt, de óvatosan. Te menj elöl! És ha bármit észlelsz, jelents, kérlek! Ja, és még valami… Morgilla hadnagy… szólíts kapitánynak.
Kúszni kezdtek. Elöl a varacskos hadnagy, mögötte az ugri-bugri kapitány.
– Kapitány-nyúlnak jelentem – ugrott fel Morgilla – a lidérc nem mozdul.
– Kússz tovább, érintsd meg, aztán jelents újra.
– Kapitány-nyúlnak jelentem, én már most jelentek.
– Mit?
– Hogy nem megyek.
– Miért?
– Félek.
– Mitől? – ugrott már fel Ugrilla is.
– A piros ruhás kísértettől.
– Gyáva nyúl! – mondta a nyúl a vaddisznónak, aki valóban nagyon meg volt szeppenve. – Akkor majd én előremegyek. Te csak fedezz.
Ugrilla körültekintő bátorsággal fedezte fel a talányt. Pár lépésre tőle már tudta, hogy az egy zsák, de nem szólt bajtársának. Arra gondolt, hogy a zsák kincset rejt, s bolond volna megosztozni rajta. Tervét elégedetten könyvelte, mikor belekukkantott a zsákba,s meglátta a sok édességet, gyümölcsöt és mogyorót.
– Na, mi van? – jött Morgilla hangja a délutáni homályból.
– Semmi. Veszélyes hulladék. Jobb, ha az odúmba viszem, s elraktározom. Még beszennyezné itt a környezetet.
– Mégis, miféle hulladék? – kíváncsiskodott a malac.
– Hát, afféle. Ne kérdezősködj! Ez maradjon hadititok.
– Hiszen én is a had tagja vagyok!?
– Már nem – szólt a nyúl. – Le vagy szerelve. Na, pá!
Ugrilla bevonszolta odújába a zsákmányt, Morgilla pedig, mivel úgy is leszerelték, ismét szunyókálni kezdett. Ekkor tért vissza Mikulás. Nem kellett messzire mennie ahhoz, hogy feltűnjön neki, milyen könnyen veszi lépéseit, mert nincs, mi a vállára nehezedjen. Jól emlékezett, hogy a fatuskó mellett hagyta terhét, de ott most csak egy szuszogó vaddisznót talált. Megszólította.
– Ébresztő!
– Ne! Engem már leszereltek – nyöszörgött félálomban Morgilla. – Addig alszom, amíg csak jól esik.
– Ejnye, hát! Ébresztő, fel! – emelte fel a hangját Mikulás.
– Mi van már? – nyíltak ki csipás szemei, mint egy tépőzár. – Jaj, nekem! A kísértet! Segíts, Ugrilla! Kiszabadult a lidérc.
Mikulás előbb értetlenül figyelte a pánikoló kanmalacot, aztán megnyugtatta, s elmagyarázta neki, hogy ki ő, s hogy került a tisztásra, hogyan hagyta itt teli puttonyát.
– Ide tettem – mesélte. – Ide, a tuskó mellé. Nem láttad?
– Azt a pirosat? – kérdezte Morgilla.
– Igen, azt – felelte Mikulás.
– Ja! Azt nem.
– Akkor honnan tudod, hogy piros?
– Mert lehet, hogy lusta, meg gyáva vagyok, de színvak, az nem.
– Áhá! Szóval mégiscsak láttad.
– Hááát… – bizonytalankodott Morgilla. – Az hadititok.
Ez már nem volt jó vicc. Mikulás már nagyon türelmetlen volt, elmondta hát, hogy abban a zsákban a gyerekeknek szánt ajándékok lapulnak. Morgilla viszont még mindig értetlenkedett.
– Gyerekeknek nem szoktak veszélyes hulladékot ajándékozni.
– Veszélyes hulladékot? – meredt a négylábúra Mikulás. – Ezt meg ki mondta neked?
– Hát, Ugrilla kapitány-nyúl.
– No, ez egyre érdekesebb – dörmögött deres szakálla alatt az apóka. – Hívd csak elő azt a te híres kapitányodat!
Az odú mellett Morgilla bekiáltott barátjának, hogy jobb lesz, ha megadja magát, s kibújik, mert mellette áll a piros ruhás kísértet, akit Mikulásnak hívnak. Előbb a nagy szürke remegő fülek, majd a hunyorgó barna szemek, végül a csokival összemaszatolt nyuszipofa kandikált ki a lyukból.
– Mondd csak, barátocskám, – szólt a szigorú hang – nem láttál egy piros batyut, „veszélyes hulladékokkal”? No, húzd csak elő gyorsan, mielőtt megharagszom!
– Igenis, kísértet… akarom mondani Mikulás bácsi! – s Ugrilla átadta a finomságokkal teli zsákot.
– Méghogy veszélyes hulladék – durcáskodott Morgilla.
– Számodra veszélyes – védekezett a nyúl. – Én csak a felesleges kalóriáktól próbáltalak megóvni.
– Ugyan, ne veszekedjetek! Nektek is jut a meglepetésekből, feltéve, ha…
– Ha? – pislogott a két erdőlakó.
– …ha elvezettek az erdő széléig. Egészen besötétedett már, s nem találom meg a város felé vezető utat.
– Örömmel segítünk! – ujjongott a két hős, s e naptól fogva minden decemberben vendégül látták, majd elkísérték a Mikulást ajándékosztó útján.
© Gebhardt Nóra illusztrációja
” Aktívan 2000 óta foglalkozom írással. kezdetben inkább mesejátékokat írtam saját színtársulatom részére, a téli időszakhoz kapcsolódó témákban, melyeket később prózába írtam át. Később verses formában, a cselekményeket bőséggel kibontva La Fontaine mesék születtek újá kezem alatt, melyek Vadvacsorák címmel nyomtatásban is megjelentek. Többször kaptam szakmai elismerést írói, dramaturgiai munkákért, meséim, novelláim már több antológiában, gyűjteményben megjelentek. Fogadjátok szeretettel tőlem most ezt a kis mókás téli történetet.”
(a szerző bemutatkozása)