Dér Adrienn: Döme, a hóember (mese)
Tomi, amint felébredt, kipattant az ágyból, az ablakhoz rohant, és kitekintett rajta. A kertet vastag hótakaró fedte, de néhány apró hópihe még mindig szállingózott az áthatolhatatlannak tűnő felhőkből. A kopár fák most csillogó, fehér bundát viseltek, ágaikon néhány madár didergett élelemre vadászva. A garázs ereszéről hosszú, vaskos jégcsapok csüngtek alá, mintha Télanyó oda lógatta volna fel a frissen öntött cukornyalókákat.
Tomi széles mosolyra húzta a száját, felöltözött, és kacagva kirohant. Szülei a konyhában tevékenykedtek.
– Anyu, apu! Esett a hó! – rikkantotta vidáman.
– Láttuk, Szívem – felelte anyu.
– Azt ígértétek, ha esik, építünk hóembert.
– Kicsit később, Kincsem, most nem érünk rá.
– De én most akarok! – A kisfiú megerősítésként toppantott is a lábával.
Anyu felsóhajtott, és apura tekintett.
– Gyere, kimegyek veled – adta meg magát apu.
– Juhé! – Tomi örömében ugrott egyet, a kabátjához futott, magára kapta, és már kinn is volt.
A friss hó úgy csikorgott a talpa alatt, mintha Télapó manói rendeztek volna korcsolyaversenyt. Rövidesen apu is kiért. Azonnal észrevette a kisfiút a kék kabátjában, amint hólabdát görget. A friss hó jól tapadt, a labda egyre nagyobb és nagyobb lett, míg végül csaknem akkorára nőtt, mint Tomi. A kisfiú utána újabb görgeteget alkotott, melyet apu segítségével a másik tetejére emelt. Ezután egy kisebb kupac készült, az lett a hóember feje. Tomi gombok gyanánt három széndarabot nyomott a hóember alsótestébe, hármat a felsőbe, majd távolabb lépett, hogy megszemlélje művét.
– Valami még hiányzik – morfondírozott.
Csakhamar rá is jött, mi az, és a hóember fején immár két fekete szénszem díszelgett. A kisfiú elégedetten bólintott egyet.
– Nem hiányzik róla még valami? – kérdezte apu.
Tomi megrázta a fejét. Apu ekkor odament, és egy-egy ágat nyomott a középső labda két oldalára.
– Nem volt keze! – kiáltott fel meglepetten Tomi.
– Nem bizony. Mivel a hóember is ember, csak hóból van, ezért kezekre is szüksége van.
– És orra – lépett ki anyu a házból, és a kezében tartott sárgarépát a két szénszem alá illesztette. – Így ni.
– Azt én akarom megenni!
– Van még benn, kapsz te is.
– De én ezt akarom! – Tomi akaratosan toporzékolni kezdett, keményre döngölve a havat a cipője alatt.
– Tomikám, ez a hóemberé, neki is szüksége van orra. Mit szólnál, ha valaki a te nózidat akarná megenni? – Anyu leguggolt elé, kitörölte szeméből a könnycseppet. – Ugyanilyent adok neked, ha most bejössz velem.
– Nekem nem kell másik! Nekem ez kell!
Apu kézen fogta a kisfiát, hogy bevezesse. Bár Tomi engedelmesen követte, de közben mindvégig a répát nézte. Beérve megkapta az ígért zöldséget, melyet lassan elrágcsált, de amint szülei nem figyeltek, kiosont az udvarra, és zsebre vágta a hóember orrát, majd a szobája rejtekében elégedetten elmajszolta azt is.
Amikor eljött a lefekvés ideje, Tomi szeme gyorsan álomra csukódott. Álmában az udvaron állt meleg ruhába öltözve. Meglepetten körülnézett, vajon hogy kerülhetett oda? A hóember integetett neki, menjen oda hozzá.
– Te mozogsz? – vonta össze a szemöldökét kétkedve.
Közelebb lépegetve a hóember egyre csak ugrándozott és csapkodott a karjaival.
– Nem értem, mit akarsz. Beszélni nem tudsz? – Ekkor észrevette, hogy szájat sem rajzolt a görgetegemberkének, így gyorsan kanyarított egyet az ujjával.
A hóember mély lélegzetet vett, csak az után szólalt meg.
– Na, végre! Már azt hittem, soha nem kapok levegőt.
– Miért nem kaptál?
– Nem látod? Nincs orrom – mutatott a répa helyére.
Tomi elszégyellte magát, lehajtotta a fejét, és lábával apró köröket rajzolt a hóba.
– Döme vagyok – nyújtotta a kezét a hóember.
– Neked van neved? – kérdezte meglepetten a kisfiú és óvatosan megfogta a hógolyókezet.
– Persze hogy van.
– És hogyhogy tudsz beszélni?
– Minden hóember tud, csak az emberek általában nem hallják meg, amit mondunk.
– De én hallak.
– Pontosan, ezért most elviszlek valahova.
Döme kézen fogta Tomit, belekapaszkodtak egy meglepően nagy hópehelybe, amely a többivel ellentétben felfelé szállt.
– Hova megyünk? – kérdezte a kisfiú, túlkiabálva a mellettük lehulló pelyhek süvítését.
– Mindjárt meglátod.
Hamarosan egy nagy felhő tetején landoltak. Az óriási vattapamacs lágyan ringatózott és rugózott, ahogy ráléptek.
– De hisz ez olyan, mint egy nagy matrac – állapította meg a fiú, és ugrándozni kezdett.
A felhő a magasba dobta, majd amikor visszaérkezett rá, még magasabbra pattant vissza. Minden egyes ugrásnál hópelyhek hullottak a fejük fölül, és az ugrándozással egyre sűrűbb hóesés kerekedett. Tomi kinyújtotta a tenyerét, hogy elkapja a jégvirágokat, közben hangosan nevetett. A körülöttük mászkáló számtalan hóember felfigyelt a heves havazásra, ők is csatlakoztak az ugrándozó gyerekhez. Tomi csak ekkor vette észre őket. Abbahagyta a játszást. A felhő himbálózása lassan csillapodott alatta. Körbefordult. Csinos kis jégházikók álltak körös-körül. A hóemberek is abbahagyták az ugrálást, és visszatértek félbehagyott tennivalójukhoz. Némelyikük az utcákat díszítette, mások a fenyőfára aggattak szebbnél szebb ünnepi figurákat. Piros csíkos jégcsapok lógtak a tetőkről, az utak színes macskakövekből készültek.
– Ez mind cukorból van – mondta Döme a tátott szájjal nézelődő kisfiúnak.
– Hol vagyunk?
– A hóemberek városában. Holnap karácsony, mindenki arra készül.
Elindultak a cukorúton, betekintettek egy-egy ház ablakán. Minden csupa szín és vidámság volt. Tomi letört egy jégcsapot, hogy elszopogassa.
– Finom? – kérdezte Döme.
– Ühüm – válaszolta teli szájjal a kisfiú.
– Akkor kóstold meg ezt is. – A hóember kiszakított egy darabot a talpuk alatt lévő felhőből, és átnyújtotta. Tomi beleharapott.
– De hisz ez vattacukor!
Elérkeztek egy szökőkúthoz, amelyből sűrű, fehér folyadék csordogált. Döme a kezével cukorsüveget formázott a lehullott hóból, és alátartotta. Amikor a süveg megtelt, azt is átnyújtotta.
– Idd meg!
A fiú belekortyolt az italba.
– Fehércsoki! – kiáltotta meglepetten. – Itt annyira jó minden! És ezek a finom illatok… – beleszimatolt a levegőbe.
– Az illatokat sajnos nem érzem. – Döme bánatosan lehajtotta a fejét.
– Hogyhogy nem? Hisz annyira édes! Mályvacukor, és forrócsoki, és mézeskalács, és… – Hirtelen megállt, mert rádöbbent, Döme miért nem érez mindebből semmit. – Elvettem az orrodat.
Döme még mindig nem szólalt meg, csak szomorúan nézte a vidám, színes és édes habcukrokat habzsoló hóembereket.
– Sajnálom! – mondta Tomi. – Nem tudtam, hogy te is érzel.
– Pedig érzek. És olyan jó lenne az illatokat is érezni.
– Figyelj, megígérem, hogy holnap adok neked új orrot – jelentette ki határozottan a fiú.
– Komolyan mondod? Érezni fogok mindent? – Döme szénszemei megcsillantak a kigyúló kék és piros égők fényében. A hóemberek örömujjongásban törtek ki: elkészültek a díszítéssel.
– Ígérem! – Tomi mosolyogva megfogta Döme hókezét.
Másnap reggel a kisfiú első dolga az volt, hogy egy új, sokkal szebb répát tűzött a hóember arcára.
– Most már érezni fogod a finom karácsonyi illatokat. Anyu mézeskalácsot süt, és lesz finom habkarika is, vacsorára pedig halászlé. Nagyon finom lesz. Most megyek feldíszíteni a fenyőfát, hogy ugyanolyan szép legyen a miénk is, mint a hóemberek városában – mesélte, majd visszament a fűtött házba.
Este, az ajándékok kibontása után Tomi az ablakból nézte Dömét, amint mozdulatlanul állt a sűrű hóesésben. Ekkor eszébe jutott, hogy a hóemberek városában minden hóember sálat viselt a nyakában és kalapot a fején. Azonnal a sáljáért és a sapkájáért ment.
– Döme fázik – mondta értetlenül néző szüleinek.
– Ki az a Döme? – kérdezte anyu, de Tomi akkor már az udvaron volt, és Döme nyaka köré tekerte a vastag, zöld sálat, fejére pedig rátette a puha sapkát.
– Így ni, most már te sem fázol. Hoztam neked kesztyűt is, az a többi hóembernek biztos nincs – kacsintott rá Tomi. – Boldog Karácsonyt, Döme!
Döme boldogan mosolygott meleg, téli öltözékében, és a legszebb répaorral, amit valaha látott.
Illusztráció: Szert-Szabó Dorottya