Donnert Károly: A kis lángoscsillag (mese)

Megjelent: 2020. július 27. Kategória: Donnert Károly, Hangos mese, Mese

A mese meghallgatható itt:

 

A csillagnyájnak, amelyre Hold pásztor vigyázott minden éjszakán, Petike, a kis lángoscsillag volt a legnyugtalanabb, legizgágább, legszeleburdibb báránykája. Míg Esthajnal apó vagy Fiastyúk anyó bölcs nyugalommal álldogáltak időtlen idők óta a helyükön, addig Petike állandóan, megállás nélkül fel-alá száguldozott az éji felhők bokrai között. Néha még a Földön is észrevették a kis lángoscsillag bolondos futkározását, ami nem is csoda, hiszen a kis gézengúz fényből szőtt palástja messzeviláglóan lobogott ilyenkor a feketébe öltözött égbolton.

Az emberek, akik megpillantották a különös égi jelenséget, örömmel kiáltottak fel:

– Nini, hullócsillag!

Ők ugyanis valamilyen különös okból így nevezték a lángoscsillagot. Első ámulatuk elmúltával pedig gyorsan kívántak maguknak valamit, mert úgy tartották, hogy ezek az óhajok előbb-utóbb egész bizonyosan teljesülni fognak majd.

Hunyorgó Sámuel, az öreg éjjeliőr például azt kérte, hogy a Nap éjszaka süssön, ne pedig nappal – hiszen akkor úgyis világos van. Viszont az éjszakai napfényben ő sokkal jobban ki tudná bogarászni a keresztrejtvényeket, amelyek megfejtésével szórakoztatta magát egészen hajnalhasadtáig, amikor véget ért a szolgálata.

– No hát, neked aztán tényleg nincs sok sütnivalód, ha ilyen ostobaság jut az eszedbe! – kacagott Petike a furcsa óhajon.

Kukucska Jenő csillagász ugyanakkor azt kívánta, hogy a hullócsillag álljon meg végre az ég szent szerelmére, legalább egy percig, hogy jól megfigyelhesse, megmérhesse és lefényképezhesse. Petike villámgyors égi vágtáját követve ugyanis a szemei úgy összekancsalodtak, hogy már akkor is csillagokat látott, amikor nem kukucskált bele a távcsövébe.

– Figyeld meg, mérd le és fényképezd le te a saját krumpliorrodat, ha mindenáron furcsaságot akarsz látni! Én bizony nem állok meg senki kedvéért sem! – csóválta a fejét Petike, és száguldozott tovább.

De nem járt jobban Benedek bácsi, az álmatlanságban szenvedő nyugdíjas patikus sem a maga óhajtásával. Ő azt kérte volt a lángoscsillagtól, hogy két öreg barátja és kártyapartnere, Gazsi bácsi és Samu bácsi se tudjon ezen túl aludni éjszakánként. Ekkor aztán nem kellene minden áldott este 11 órakor abbahagyniuk kedvenc foglalatosságukat, a csapd-le-csacsizást.

– Ejnye, te nem is kis csacsi vagy, hanem egyenesen nagy szamár! Vigyázz, nehogy téged csapjanak nyakon a barátaid, ha megtudják, hogy milyen csúnya, kellemetlen nyavalyaságot kívántál nekik! – kiáltott fel az égbekiáltó butaság hallatán Petike, és ha lehet, még gyorsabban folytatta futását a csillaghímes, felhőfodros éjszakai égbolton.

Futott, futkosott körbe-körbe odafent még akkor is, mikor odalent a Földön már novembert mutattak a kalendáriumok, és csikorgó hidegre fordult az idő. Persze, ő ebből a nagy hidegségből semmit sem érzett a tüzes fénypalástjába burkolódzva. Pedig azon a télen mindeddig még hó sem esett, hogy óvó melegével betakarta volna a vacogó vetéseket és a didergő szegény embereket. Nem csoda hát, hogy az egyik éjszakán Petikéhez egy különleges óhajtás szállott fel az egyik ütött-kopott, düledező kis faluszéli házikó lyukas szalmatetején keresztül:

– Drága kis lángoscsillagocska, te gyönyörűszép égi csudája a Jóistennek! Óh, bár tudnál juttatni egy picinykét a nagy fényességedből, a nagy melegedből nekem, szegény, magányos öreganyócskának is… Látod, nincs már egy hasábnyi tűzifácskám sem, hogy befűtsek. A kis unokám, ez az árva kis Katinka pedig betegen fekszik az ágyban, és hiába terítettem rá még a saját egyetlen kabátkámat is, mégis majdnem megvesz mindkettőnket az isten hidege…

A kis lángoscsillag úgy megdöbbent ezektől a szavaktól, hogy Kukucska Jenő nagy örömére egy picinyke pillanatra tényleg megállott az égen… De aztán annál sebesebben, lélekszakadva futott oda Hold apóhoz, minden éji csillagok pásztorához:

– Hold apó, Hold apó..! Ne haragudj, de itt kell hagyjalak téged és a csillagpajtásaimat, mert elhívattam, mert életemben először tényleg igaz szívből jövő kívánsággal, igazán fontos és szép ügyben idéztek meg engem az emberek!

– Menj csak, báránykám, ha úgy érzed, hogy menned kell..! – simogatta meg Petike fejét nagy-nagy szeretettel Hold apó. – De tudnod kell, hogy ha így cselekszel, akkor lángoscsillagból valóban hullócsillag lesz belőled, soha többé nem térhetsz már vissza közénk. A tüzedet és a fényedet pedig előbb-utóbb fölemészti majd odalent a nagy éjszakai sötétség és nagy téli hideg…

A kis lángoscsillag megint megállt, és elgondolkozott egy picit – de igazán csak egy röpke pillanatig. Azután már száguldott is lefelé a Földre, hosszú, vakító fénycsóvát húzva maga után az égbolton. Vágtatott, szállott villámsebesen – és amint megérkezett hozzánk, a faluszéli, ütött-kopott kis házikó szalmatetejének lyukán keresztül egyenesen belesurrant a kicsiny szobácska hidegen didergő kályhájába, amelyben most egyszer csak szívmelengető duruzsolással, messze lobogó fénnyel feléledt a tűz…

– Nagyanyókám, drága édes Nagyanyókám! Nézd csak, milyen fényesség támadt nálunk, és milyen édes jó meleg lett hirtelen idebent..! Már nem is fázom, már nem is érzem magamat betegnek – dobta le magáról csengő nevetéssel a dunyhát, de még az anyó kabátját is Katinka. Aztán nagy örömében azonmód az ablakhoz szaladt, amelyről közben mind leolvadtak már a jégvirágok, úgyhogy a kislány, akit oly sokáig ágyhoz kötött a kór, most már kedvére gyönyörködhetett a dérlepte faágak csodálatos csipkepalotáiban.

A földre szállott kis lángoscsillag áldott tüze pedig azóta is ott parázslik minden kedves otthon tűzhelyének mélyén – fénye ott világlik minden jó ember szívében. Csak remélni lehet, gyerekek, hogy még nagyon-nagyon sokáig nem fog elhamvadni ott.