Donnert Károly: Burkus kutya gyógyulása (mese)

Megjelent: 2020. június 9. Kategória: Donnert Károly, Hangos mese, Mese

A mese (felolvasva) meghallgatható itt:

A vén Flinta Ferenc mesterségét tekintve vadász volt, szíve hajlandóságát tekintve pedig igazi magának való, goromba, pokróctermészetű ember. Nem csoda hát, hogy a falubeliek és az erdőn-mezőn élő állatok egyaránt igyekeztek messzire elkerülni őt.

Az állatok óckodása könnyen érthető volt, hiszen ki örül annak, ha makkturkálás, sarjúfű-legelészés, netán nyúlfikergetés közben egyszer csak valaki se szó, se beszéd, beledurrant a hátsó felébe egy sörétes puskával? De azért sem szerették az öreget a négylábúak, mert télidőben, amikor nem akadt elegendő ennivaló az erdőn, Flinta Ferenc – más, jószívű vadászokkal ellentétben – sosem töltötte meg finom szénával, édes kukoricacsővel a vadetető vályúkat. Mi több, ha valamelyik falubeli ember szánalomból mégiscsak vetett egy-két kukoricacsövet valamelyik etetőbe, akkor a mogorva vénség azonmód kikotorta és hazavitte azokat. Nem magának azonban – hanem a gazdájához hasonlóan szintén öreg, és idegenekkel szemben szintén mogorva és bizalmatlan kutyájának, a Burkusnak.

A vén, félig vak és félig sánta jószág volt ugyanis az egyetlen lény a földön, akit Flinta Ferenc szeretett, és az egyetlen, aki szerette őt. Mivel pedig Burkus maradék fogai nem voltak már elég erősek a csontropogtatáshoz, csak vajpuhára főtt kukoricán élt nap mint nap. És örömteli szuszogással, hálás farkcsóválással fogadta persze, hogy gazdája a kukoricaszemeket minden alkalommal nagy adag, maga olvasztotta mangalicazsírral és legeslegfinomabb, drága pénzen vett színtejföllel púpozta meg a kutya tányérkájában.

Ám nem kedvelték az öreg vadászt a falusiak sem. Őket nem sörétes puskával lődözte ugyan, hanem mérges és goromba szavakkal, valahányszor balszerencséjére mégis csak belébotlott valaki az erdőt-mezőt járva. Ha gombászokkal találkozott például, akkor sosem mulasztotta el megemlíteni, hogy nem kell félniük, mert ha tudatlanságuk folytán bolondgombát találnának szedni csiperke helyett, akkor sem lesznek nagyobb bolondok annál, mint amilyenek most. Ha pedig rőzsegyűjtögető öregasszonyok kerültek az útjába, akkor tettetett nyájassággal mindig felajánlotta nekik a saját ciroksöprűjét, hogy poroszkálás helyett azon repüljenek haza – lévén mindannyian csúf vén boszorkányok.

Hanem egy csikorgó, téli délutánon, mikor a lehullott levelek fagyott avarszőnyege járhatatlan jégpályává változtatta nemcsak a vadászház udvarát, de az egész erdőt, és a faluba vezető egyetlen ösvényt is, hatalmas nagy fekete, szívszorító bánat szakadt Flinta Ferencre. Hiába kínálta Burkust a legfinomabb, legpuhább csemegékkel, a szegény öreg kutya nem evett egy falatot sem, csak bánatos, fájdalommal telt szemekkel pislogott a szegény öreg vadászra. Mint ha azt akarta volna mondani: „Édes gazdám, érzem, hogy itt a végem… Elment minden erőm, nem fogunk már együtt bandukolni többet az erdőben, nem eszek már többet a finom főztödből, nem érezhetem többé a kezed simogatását, a szíved jóságát… Azt a nagy jóságot, amiről csak én tudtam, mert csak rám árasztottad egyedül ezen a kerek világon az együtt töltött boldog-szép évek alatt…”

– Nem addig van az, egyetlen örömöm, egyetlen Burkuskám! – kiáltott fel kétségbeesett fajdalommal az öregember. – Hiszen a te halálod napja az én halálom napja is lenne egyben, de ott még nem tartunk, ne félj..! – Azzal felkapta egyetlen, drága barátját, és szinte eszét vesztve rohant ki vele a vadászház elé, hogy valahogyan, valakitől segítséget keressen kettőjük nagy bajára. Ám gyönge, reszkető lábai azonmód meg is csúsztak a jeges avaron, és bizony elvágódott volna keservesen – ha valaki el nem kapja őt zuhantában….

Brumi volt az, a barnamedve… Ölbe kapta, gondos szeretettel meleg bundájába takarta Burkust és Flinta Ferencet, aztán így szólt hozzájuk:

– A faluba kell eljutnotok mielőbb! Ott a gombászoknak van olyan gyógyító hatású gombájuk, amelynek főzete visszaadhatja a Burkus erejét-egészségét és a te lelked békéjét… A falubeli öregasszonyok pedig el tudják készíteni a gyógyító főzetet, és el is készítik majd, tudom, szíves-örömest… Odaszaladnék veletek én is, de sajnos sánta lettem, amióta valaki… hmmm, mondom, valaki egy marék sörétet durrantott tegnapelőtt a bal lábam nagyujjába… Ám mindjárt itt lesz András, a villámröptű gímszarvas, akinek a hátára ülve, az agancsaiba kapaszkodva idejében eljuttok majd a megmentőitekhez..!

És tényleg így történt: a szarvas, aki éles patáit a fagyott földbe mélyesztve úgy tudott futni a jeges avar jégszőnyegén, mint más a legszárazabb járdán, percek alatt levágtatott Burkusékkal a faluba. Ott Laska Béla, az egyik gombász előkotorta a ládafiából legféltettebb kincsét, az Eberősítő Pereszkét, melyből aztán Mariska néni és Bözsike néni megfőzték a gyógyfőzetet Burkus számára a maguk szedte rőzse melegen lobogó-ropogó lángján. A beteg, szenvedő öreg kutya pedig erőre is kapott aztán a csodafőzettől. Olyannyira, hogy még az étvágya is megjött azonnal, úgyhogy az örömtől szinte elbódult Flinta Ferencnek, főtt kukorica nem lévén kéznél, a helyi vegyesboltban kellett két kiló puha, ízletes főtt tarját vásárolnia kedves barátjának.

Persze, ha mondjuk egy hét múlva akarta volna ilyen gavallérosan vendégül látni a barátait, arra ráment volna az erdészház, a kerttel együtt…Merthogy a Burkus gyógyulását követően az öreg vadász teljesen megváltozott: szívére ölelte az egész világot, de legalábbis a falu népét és az erdő-mezőn lakó összes állatot. Elsőként is eladta a puskáját a hozzá tartozó sörétekkel együtt, és az értük kapott pénzből vett gyorsan tíz métermázsa szénát és húsz köböl fejeskukoricát, hogy legyen mit tennie a vadetetőkbe egész télen át. Vásárolt továbbá tíz csupor legfinomabb lépesmézet Brumi medve számára, és befizette őt egy előkelő szanatóriumba, hogy ott a tudós doktorok mielőbb meggyógyitsák a bal lába söréttől sebzett nagyujját. A gombászoknak ezentúl mindig megmutatta a legjobb, legbővebben termő gombalelőhelyeket, amelyekről csak neki volt eddig tudomása, de juszt is eltitkolta őket minden más ember elől. Végül Mariska néninek és Bözske néninek, meg persze a többi rőzseszedő falubeli öregasszonynak is ő segített eztán hazacipelni az erdőben szedett, csokorba kötött gallyakat, hogy mielőbb befűthessenek vele otthon az üresen ásítozó kályhácskáikba.

Azokat a rőzseszálakat pedig, amelyek a földre pottyannak út közben, maga Burkus kutya szedegeti fel az ösvényről, s boldogan szalad velük kedves régi gazdája, valamint a gazdi kedves, új barátai után….

Szodoray-Parádi Abigél illusztrációja