Donnert Károly: Kutya-macska barátság (mese)
A mese felolvasva meghallgatható itt:
Lessétek csak meg gyorsan, gyerekek, nincs-e itt valahol a közelben a Mirci kandúr…? Merthogy, amilyen hiú jószág őkelme, talán még zokon is venné azt, amit most az egyik ükapjáról, az egykor falunkszerte híres-nevezetes Doromboli nagyságos úrról szeretnék elmesélni nektek.
Biz’, nem túlzás: ami a kényelmét illeti, igazi, tőről metszett nagyságos úr volt az a tengerzöld szemű, párduc-karcsú testű, éjfekete bundájú jószág. Sőt, egyben-másban még sokkal feljebb vitte a dolgát a Jóisten, mint annak a másik, emberképű nagyságos úrnak, akit ismertünk. A savószemű, nagypocakú, kopasz nyugalmazott táblabíró, a vén Istóczy Kálmán ugyanis, aki a hozzánk legközelebb eső faluban, Kormoládon lakott a nagy, kőtornácos házában, sokkal költségesebben, körülményesebben és fáradtságosabban jutott csak hozzá minden kedvteléséhez, mint a mi kedves macskánk.
Például ha télen jól ki akarta fűteni mind a négy tágas szobáját, akkor minden nap négy kosár tűzifát kellett hozatnia az erdőjéből. S ha az akácfahasábok így ugyan ingyen voltak is neki, ám a fuvarosoknak csak oda kellett vetnie azért jó néhány pengőt. Ezzel szemben a mi házikedvencünk teljesen ingyen jutott hozzá a simogató jó meleghez télvíz idején. Édesapám hozta be minden reggel vödörben a tűzifát a kerti kamrácskából, aztán édesanyám rakta meg azzal a nagy búbos kemencét és élesztgette folyamatosan a lángokat, hogy ki ne hűljön véletlenül a padka, a mi Dorombolink állandó kényelmes melegedője. Merthogy ott töltötte télidőben szinte az egész idejét őkelme, s csak azért kászálódott le néha a konyha padlójára, hogy nagy kegyesen fellefetyelje pöttyös tányérkájából a neki járó meleg tejecskét, s beburkolja aztán előkelő komótossággal a második fogást: édesanyám aznapi finom főztjének a zaftos, dús maradékát is.
(S amilyen tágas jó szíve volt a mi kedves cicánknak, az akkori élénk kislányeszemmel biztosan tudtam, hogy a kandúr legszívesebben Cincogit, a házi egerünket is odainvitálta volna a maga padkájára, a maga oldalára, hogy együtt melegedjenek aztán nagy-nagy békességben.)
Továbbá, ha Istóczy uraságnak szórakozni támadt kedve, akkor bármilyen fáradt volt is, bármennyire nyilallott is a lába, bizony szekeret kellett fogadnia és be kellett vitetnie magát a hepehupás országúton a jó húsz kilométerre fekvő városba. Ott húzatta aztán a „Zöld disznóhoz” címzett vendéglőben a cigányprímással a kedvenc nótáját napestig, hogy azt mondja:
„Vidáman fütyül a rigó,
Hallgatja az öreg bíró,
Szeretne fenn a fán ülni,
Gondtalan szívvel fütyülni,
Boldogan, mint hajdanában,
Tovaszállt ifjú korában…”
…Amikor pedig záróra lett, és se a rigó, se a prímás nem volt hajlandó már tovább szórakoztatni Istóczyt, akkor szegény fejének újra neki kellett vágnia a keserves visszaútnak. No, és a banda persze nem muzsikált ingyen záróráig sem, mint ahogy jó sok bankót elnyertek tőle napközben azok a kártyacimborái is, akikkel a nagy zenebona közben a bíró máriást, ferblit meg durákot szokott játszani.
Dorombolinak viszont bimbós tavasszal és virágos nyáron nem kellett sehová elkocsikáznia s ott pénzt költenie ahhoz, hogy rigófüttyöt hallgathasson. Mert hisz kint az udvarunkon ott muzsikált neki a szőrös macskafülébe egy egész madársereglet, méghozzá teljesen ingyen. S ha pedig a diófán támadt kedve üldögélni, akkor a nótabéli öreg bíróval és persze magával a göthös Istóczy táblabíróval ellentétben a mi kandúrunk ezt a vágyát is könnyen megvalósíthatta, hála a tűhegyes karmainak meg a minden falubéli gyerkőcöt megszégyenítő mászótudományának. (Igaz, ilyenkor a madársereglet méltatlankodó csicserészés közben gyorsan átköltözött egy másik fára. Pedig Dorombolinak esze ágában sem volt a tollas zenekari tagok hajkurászásával fárasztania magát. De miért is tette volna, amikor tudta jól, hogy odabent a konyhában mindenkor ott várja őt valamilyen ízes jutalomfalat a pöttyös tálkájában..?)
Végül, ha Istóczy egy nap bal lábbal kelt fel, és ezért aztán civakodni támadt kedve valakivel, akkor bizony ehhez a mókához is csak nagy fáradtságosan talált szegény megfelelő társat magának. Az öreg, félig süket Mariskát, az egyetlen cselédjét s egyben szakácsnéját ugyanis hiába próbálta meg felmérgesíteni valamilyen ürüggyel. Merthogy a jámbor lélek még a legcsúnyább, legigaztalanabb piszkálódásokra is csak azt annyit felelt derűsen mosolyogva: „Bizony, könnyen igaza lehet a nagyságos bíró úrnak!” – s már fordult is vissza a munkájához, vagy ha épp nem volt tennivalója, hát az olvasójához. A falubeli szekeres gazdákkal nem akart bajuszt akasztani Istóczy, mert tudta, hogy akkor legközelebb nem kap majd fuvart, ha mulathatnékja támad. Márpedig épp hogy azonnal be kellett vitetnie magát ilyen harapós kedvében a városba, ezúttal a Polgári Kaszinóba, hogy ott doktor Pestákoviccsal, egy szintén már nyugalmazott volt gimnáziumi tanárral pár percen belül jóízűen hajba kaphassanak valamin. Elsősorban persze a politikán, de ha kellett, akkor akár még azon is, hogy vajon jobbra vagy balra forog-e gyorsabban a napraforgó tányérja?
Viszont a mi Dorombolinknak minden áldott reggel, sőt már kora hajnalban helybe jött a maga kívánatos vitapartnere, mégpedig a szomszéd porta komondorkutyájának a loncsos, dühös képében. Burkus mindig villámsebesen, igazi kutyafuttában falta fel a maga reggelijét, csak hogy mielőbb odafészkelhesse magát a közös kerítés túloldalára, a kandúrunk felbukkanására lesve. Amint aztán Doromboli nagyságos úr is kitette nemsokára a két lábát, azaz persze a négy tappancsát az udvarra, hát rögtön megkezdődött közöttük a nagy és hangos haragszomrád. A macska először csak a diófánk tetejéről kezdte el bosszantani a maga dühösen ugató és ugráló Pestákovicsát, ám nemsokára rendszerint ráugrott az egyik kerítésoszlop tetejére, s onnan folytatta immár a kutyahergelést, hangos fújtatás és fenyegető karommeresztgetés kíséretében. S nem éppen eredménytelenül, ugyanis Burkus ilyenkor, ennyi macskapimaszság láttán már szinte magán kívül volt a méregtől. Hörgött, mintha rögtön meg találna fulladni, körbe-körbe forgott, mint egy eszét vesztett napraforgó, és persze teljes erejéből neki-nekirohant a kerítésoszlopnak is, hogy valahogyan lependerítse onnan, s fogai közé kaphassa aztán Dorombolit.
A nagy hangzavarra édesanyám és a szomszéd Kati néni egyszerre szaladtak ilyenkor a perpatvar színhelyére, s ki a maga macskáját, ki a maga kutyáját igyekezett valahogyan lecsillapítani. Nos, a haragosok beletörődtek ugyan előbb-utóbb a kényszerű békébe, de látszott mindkettőjükön, hogy a kutya-macska barátság közöttük ettől még korántsem fordult át puszipajtásságba.
Bizony, hogy nem fordult, s épp e miatt esett meg aztán Doromboli kandúrral, a mi mostani macskánk ükapjával az a szégyen, amitől, mint mondottam már, bizony meg szeretném kímélni a Mircink érzékeny lelkét. Történt ugyanis, hogy a szüleimmel hivatalosak lettünk az egyik kormoládi jó ismerősünk három napig tartó lagzijára. S mert a menyasszony szegről-végről rokonságban állott a Burkus gazdáival, így hát ők is búcsút mondtak három napra a maguk ajtófélfájának. Édesanyám is, Kati néni is Bicegős Bözsi nénit, egy töpörödött, magányosan élő kis öregasszonyt kérték meg arra, hogy távollétük alatt gondját viselje a szárnyasjószágoknak. A lovak és a tehénkék pedig egy másik falubéli gazdához lettek addig kosztra-kvártélyra beszállásolva. Ami Burkust és Dorombolit illeti, ők előre megkapták bőven kiporciózva a maguk ennivaló és vízadagját, s mert júliust mutatott a kalendárium, ezért hát attól sem kellett félniük, hogy netán meg találnak fázni gazdáik távolléte alatt.
Történt azonban más galiba helyette, méghozzá nem is kicsi… Mikor ugyanis mi és a szomszédék visszatértünk a vidám kormoládi lagziból, a közös kerítést egy darabon kiszakítva, Doromboli nagyságos urat pedig a diófa legtetejére felkergetve találtuk – mégpedig ugyancsak szánalomra méltó állapotban. Látszott rajta, hogy napokig nem evett, nem ivott semmit, az egykor csillogó fekete bundáját pedig csurom vizesre áztatta a tegnapi zivatar, s becstelenül összeborzolta a záporesőt kísérő szélvihar.
Szegény macskának ráadásul a fa tetejéről még azt is végig kellett néznie keserves koplalása közben, amint Burkus jó étvággyal és kaján vigyorral felfalta Dorombolink saját piros pöttyös macskatányérjába jó szívvel, bőségesen kimért három napi ételadagját is a maga elemózsiája mellett. S tanúi voltak persze ennek a csúfos megaláztatásnak mind a kertünkben lakó sárgarigók, akik mint ha azt fütyülték volna most nagy csúfondárosan:
„Diófán lapul a macska,
Csurom víz a füle-farka,
Kutyahasban az ebédje,
Jól pórul járt a szegényke”
…Hogy mi is történt pontosan, azt Bicegős Bözsi nénitől tudtuk meg nemsokára, amikor az árvának, látván, hogy itthon vagyunk, megjött végre a bátorsága előkecmeregni a tyúkólból. Mi tagadás, ő sem volt szegény sokkal jobb állapotban Dorombolinál, noha a bőrig ázást és a széltől való megtépetést szerencsére megúszta. No meg, hála Istennek, nem kellett éheznie sem, ugyanis gondos csirkepásztor létére hozott magával elegendő ételt-italt hozzánk jövet. Nos, mint azt nagy felindultan elmesélte, a váratlan lehetőségen felbuzdult Burkusnak már a hajnali távozásunk utáni legelső percekben sikerült valahogyan rést találnia az ellenségével közös kerítésen. A váratlan vad rohamtól megriadva az éppen akkor érkező Bözsi néni a tyúkólba menekült, szerencsére elemózsiástól. (Védencei ugyanakkor, a maguk tán még nagyobb szerencséjére, e korai órán még odabent ébredeztek és tollászkodtak csupán, s így nem váltak később mind kutyatáppá.) Doromboli kandúr pedig első riadalmában azonmód a diófa tetejére vette az irányt, hogy megóvja valahogyan a maga becses macskanadrágját a kicifrázástól. Csak később döbbent rá aztán arra, hogy alkalmi menedékéből, a fa tövében kitartóan strázsáló Burkus miatt már nem vezet számára menekülő út sehová – legalábbis a mi hazaérkeztünkig.
Szigorúan megígértette később mind velem, mind Cincogival, mind a sárgarigókkal, hogy soha senkinek nem újságoljuk majd el ezt az ő nagy megszégyenülését. Hogy aztán a házi egerünk elcincogta-e, vagy a kertünk dalos madárkái elcsicseregték-e valaha is valakinek a dolgot, azt nem tudhatom. Jómagam mindenesetre hűen megtartottam a drága emlékezetű Doromboli kandúrkánknak adott szavamat kislány koromtól egész mostanáig, amikor is nektek meséltem el legelőször ezt az emlékezetes történetet.
De amint mondtam: csitt! A Mirci macskánknak egy árva szót se róla…!
© Kányi Zsófi illusztrációja