Donnert Károly: Lipitlotty király reggelije (mese)
Alig ébredt fel Lipitlotty király (sőt, a bal nagylábujja még csak dörzsölgette a tyúkszemét), máris úgy megkívánta a tejbegrízt, hogy még a fenséges nyál is összeszaladt tőle a fenséges szájában. Gyorsan felkapta hát a festett, tulipános komódról az aranycsengettyűt, megrázta betyárul, mire nagy hajbókolva, alázatosan vigyorogva máris bedugta a fejét az ajtón a kamarása.
– Bazsalikomillatú, pálinkás jó reggelt kívánok magasságos nagyságodnak, jóságos kegyességednek,király uram..! – hízelgett a tarkaruhás udvaronc. – Mindjárt, sőt azonnal hozzák már a gyémántos mosdótálat a langymeleg rózsavízzel, a puha selyemtörülközőt a bajuszpödrő ezüstpálcácskával.
– Meleg, illatos, édes tejbegrízt hozzatok, meg egy öblös nagykanalat, de azonnal! – vágott közbe türelmetlenül a király, és nyomatékképpen nagyot csapott volna még az éjjeli asztalkára is, ha az nem figyel, és még idejében félre nem ugrik a legyintés elől.
– Tejbegrííííízt?!?!?! – makogta a meglepetéstől döbbenten a kamarás, mint aki nem akar hinni a saját szőrös lapátfüleinek. – De hát miért nem inkább füstölt elefántpecsenyét kapros kovászolt uborkával, töltött pávapocakot vecsési savanyúkáposztával, pirított malacfarkat vajon párolt úritökkel, vagy legvégső esetben paprikás szalonnát zsenge vöröshagymával, ahogy az a rendes királyoknál szokás?
– Mordizomadta! – dühöngött az egyre éhesebb Lipitlotty. – Hát neked, te kamarások szégyene, te úritökkel-ütött kapcabetyár, neked én nem vagyok talán rendes király? No megállj csak: mindjárt olyan rendesen kimérik neked a fogdmegek a huszonöt a hátadra, hogy nem lesz egy híja sem! Sőt, ráadást is kapsz még, ha nem kapok tejbegrízt, de azonnal!
A Kamarás rémülten hátrált ki az ajtón. Megjelent azonban helyette a Hoppmester, nagy igyekezetében szinte a földet söpörve a hegyes orrával.
– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom… – kezdte volna a mondókáját, de gazdája dühösen közbevágott:
– Nem kell egyik sem! Finom, meleg, illatos, olvadós, édes, mindennél kívánatosabb tejbegrízt adjatok a kezembe, akár vaslábosban, alumíniumkanállal is, de tüstént! Mert ha nem – emelte fel a mutatóujját figyelmeztetően a király…
– Jaaaajjj – nyöszörgött sápadtan a hoppmester.
– Abban az esetben, ha mégsem… – sziszegte vészjóslóan Lipitlotty…
– Óóóóóóóh… – sóhajtotta a halálravált szolga.
– Akkor… akkor… akkor hátraköttetem a sarkadat! – vágta ki a végső tromfot megsemmisítő hangon az egyre mérgesebb és egyre éhesebb király.
A porig sújtott hoppmester térdre rogyott rémületében, és verítékező homlokát törölgetve, buzgón bizonygatta:
– Drága jó nagyuram, de hiszen az előbb épp azt akartam alázattal jelenteni, hogy tejbegríz-ügyben minden a legnagyobb rendben van. Már el is indultak az udvari tudósok, hogy kiválasszák azt a minden szempontból megfelelő származású tehenet, akinek tőgyéből az udvari ötvös által elkészítendő aranysajtárba kifeji majd a tejet az a hercegkisasszony, aki a leghamarabb megtanul majd fejni. Mi több, pár nap múlva elkészül majd az a gyémánteke is, ami elé a kamarás urat befogva jómagam felszántom majd a palotaudvart, hogy mielőbb belevethessük azt a nemesített búzát, amiből a molnároknak kitanuló grófok a már épülő Királyi Gőz- Víz- és Hengermalomban kiőrlik majd gríznek való darát.
– No és a fahéjat, azt talán egyenesen Japánból hozatjátok majd? – kérdezte vészjósló hangon a dühtől egyre inkább elvörösödő arccal az uralkodó.
– Nem Japánból, hanem Indiából, a bráhmapútrai maharadzsa fűszeres kertjéből, és nem egyenesen, merthogy a bárókból képzett tengerészek egyelőre csak hátrafelé, cikk-cakkban képesek vitorlázni. De az udvari matematikus számításai szerint alig egy év múlva még így is feltálalhatjuk majd kegyelmességednek a tejbepapit. – hajbókolt nagy készségesen a hoppmester.
Így aztán nem is láthatta meg, hogy a király szája kiáltásra nyílik, s olyat készül mondani, amit én ebbe a mesébe még japánul, vagy hindi nyelven se igen írhattam volna bele.
Szerencsére ebben a minutában egy nagy tányér gőzölgő tejbegrízzel a kezében belépett a szobába Szabó Rozika, a magyar óvodások színe-virága, és kedvesen mosolyogva, csengő hangon így szólt Lipitlottyhoz:
– Szerbusz király! Ne kiabálj:
aki dühöng, buta, s megüti a guta!
Kóstolj inkább be a grízbe. Ennek van a legjobb íze,
Merthogy drága édesanyám készítette. Úgybizonyám!
Épp ilyet főz máskor nekem, s biztos, hogyha én szeretem,
Te is kinyalod a tálat, s örülsz majd, hogy megkínállak!
S bár Lipitlotty nagyot nézett,
Nem ámult el. Helyette
A grízt, mint a lépesmézet
Jó étvággyal megette!
© Rába Noémi illusztrációja
Értékeld az illusztrációt: 
(13 értékelés, átlag: 3,92 out of 5)