Fábián Krisztina: Az őrzők virága (mese)
Egyszer volt, hol nem volt… Sok-sok évvel ezelőtt a hatalmas lápon túl, a tölgyfaerdő keskeny ösvénye mellett, egy óriásira nőtt, odvas fa tövében találtam egy ütött-kopott, ám mégis csodálatos könyvet. Abban olvastam ezt a mesét.
Réges-régen, a dús lombú fák mellett elterülő tisztáson békében élt egymással és a világgal néhány kis állatcsalád. Bár egymás mellett éltek, nem volt sok közük egymáshoz, mindenki csupán saját ügyes-bajos dolgával foglalkozott.
Itt volt az otthona Béka Lencsinek és családjának is. A kis békacsalád boldog volt és szabad; a tisztás biztonságot és bőséges megélhetést biztosított számukra. Lencsi szülei minden áldott reggel elindultak megkeresni a napi betevőt gyermekeik számára. Kellett is az élelem, hiszen Lencsinek három kistestvére volt. Míg szüleik odavoltak, a gyerekek nap mint nap az erdőn túli békaiskolában okosodtak.
Így is ment ez mindaddig, míg egy szép tavaszi napon Lencsi hazafelé tartva az iskolából ijesztő dolgot pillantott meg az erdő szélén: hatalmas, ismeretlen gépeket, melyek zúgása felverte az erdő csendjét.
© Vajda-Kovács Ágnes illusztrációja
Lencsi egy ideig a vastag fa mögül hallgatózva figyelte, mi történik. Amikor azonban egy kivágott fa éppen mellette csapódott óriási robajjal a földre, inába szállt a bátorsága, és amilyen gyorsan csak bírt, hazaugrándozott.
Szülei már türelmetlenül várták haza lányukat, aki halálos rémülettel számolt be a látottakról. Békapa és békanya azonnal elindultak, hogy utána járjanak a történteknek.
Már messziről hallották az erdő csöndjét meggyalázó zúgást, s az erdő széléhez közeledve lassan kirajzolódtak az ott dolgozó gépek körvonalai is. Egyik bokor fedezékéből a másikba ugrándozva közelebb merészkedtek. Éppen csak annyira, hogy a gépek mellett dolgozó emberek szavai kivehetők legyenek. Füleltek. Békanya ijedtében legszívesebben felsikoltott volna, de békapa határozottan csöndre intette. Csupán szavakat hallottak mondatok helyett, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a békapár végül elkeseredve induljon haza.
Miután hazaértek, a békagyerekek türelmetlen kíváncsisággal faggatták szüleiket. Békapa idegesen megköszörülte torkát, majd őszintén beszámolt a látottakról, hallottakról.
– Építkezés folyik. Az erdőszéli fák vágásával kezdik… Aztán letarolják a tisztást, alapot ásnak, betont öntenek, falakat emelnek; óriási szállodát tervezett ide egy gazdag ember. Attól tartok, el kell hagynunk otthonunkat, és keresni egy biztonságos menedéket magunknak.
– Na, azt már nem! – háborodott fel Lencsi, tőle igencsak szokatlan módon. – Nem akarok elmenni innen!
– Lencsi, ne vitatkozz édesapáddal, hiszen ő a legjobbat akarja számunkra – próbálta nyugtatni lányát békanya.
– Anya, van még egy lehetőség. Valaki, aki segíthetne nekünk… Az erdő szelleme!
– Ugyan, miért segítene ő nekünk? Hiszen nem a mi életünket éli, nem érezheti át szomorúságunkat sem – legyintett békanya.
– Azért egy próbát megér! Holnap felkeressük – egyezett bele lánya okosnak tűnő javaslatába békapa.
Másnap reggel fel is kerekedett a kis család, és úttalan utakon át, keskeny erdei ösvényeken keresztül megérkeztek az erdő szellemének barlangjához. A bölcs szellem éppen egy hűsítő vízesés előtt pihent. A jövevények kedvesen köszöntötték, majd előadták, mi járatban vannak.
– Most, hogy elmondtuk, mi történt, kedves szellem, kérünk téged, segíts minket jó tanácsaiddal: mitévők lehetnénk, hogy otthonunk ne váljon az emberek átgondolatlan ötletének martalékává?
A szellem figyelmesen végighallgatta a segítséget kérőket, majd rövid gondolkodás után így szólt:
– Három dolgot adok nektek. Az első egy varázsige. Amikor hazaértek, keressétek fel a többi ott élő állatot, álljátok körbe az otthont jelentő tisztást, fogjátok meg egymás kezét, és mondjátok hangosan mindannyian: Az életünk múlik rajta, fontos nekünk, ezért megőrizzük otthonunkat! Ezen kívül adok nektek egy zacskó varázsmagot; hintsétek az esti szellő hátára, majd ő tudni fogja, mihez kezdjen vele. Induljatok most haza!
© Vajda-Kovács Ágnes illusztrációja
– De szellem apó, mi a harmadik ajándék? – kérdezte volna Lencsi, ám mire kérdését feltehette volna, az erdő szelleme már aludni tért.
A békacsalád fáradtan bandukolt haza, s otthonukba érve azt tették, amit a bölcs szellem tanácsolt nekik: a hívásukra összegyűlt állatok hatalmas kört alkottak, s egymás kezét szorosan fogva mondták el a varázsigét. Miután a végére értek, kibontották az ajándékba kapott zsákot, s a benne lapuló magocskákat óvatosan a lágy esti szellő hátára szórták. Egy ideig mind együtt várták, mi történik, azonban mivel semmi változást nem tapasztaltak, szétszéledtek.
Békapu ezen az estén az erdőtől távolabb elterülő, dús levelű bokor biztonságába vitte aludni családját. Ő maga egy pillanatra sem tudta álomra hajtani fejét az aggodalom miatt.
Másnap, miután a kis család felébredt, együtt indultak el: a szülők élelmet szerezni, a gyerekek pedig iskolába igyekeztek. Az erdőszél mellé érve újfent érdekes hangokra lettek figyelmesek: az eddig itt állomásozó gépeket éppen elvinni készültek, miközben egy ember magából kikelve kiabált az őt körülvevő munkások között állva:
– Micsoda?! Egy tó?! Hogyan lehetséges ez?! Eddig nem volt itt semmilyen tó! Ide így nem építhetünk…
A többi ember rá sem hederített a kiabáló férfira, szép lassan összepakoltak, beindították gépeiket és hazaindultak.
A békacsalád nem értette, mi történik, de kíváncsiságuk nem hagyta nyugodni őket; úgy döntöttek, a tisztáshoz sietnek. Odaérve megtorpantak; egyszerűen nem akartak hinni a szemüknek: középen, éppen ott, ahol tegnap este kört álltak barátaikkal, immár csillogó vizű tó állott. A tó körül a zöld minden árnyalatában pompáztak a növények: terebélyes fűzfák fogták közre a tó vizét, lombjaikat védőn a víz partjára eresztve. A fákon túl bokorfüzesek, kákák és íriszek mellett nádas szegélyezte a víz partját. Mindez csodálatos látványt nyújtott, nem beszélve a több tucat, virágát fegyverként égre emelő gyékényről! A gyékénycsapat volt a tó legfőbb őrzője; virága, a buzogány az őrzők virága.
Minden növény, az utolsó szál illatos virágig közös kincsüket, a tavat s az itt élő kis állatokat óvták-takarták a betolakodóktól. A kis békacsalád egy csapásra megértette: emiatt hiúsult meg hát az építkezés! Az erdő szelleme valóban segített: a varázsige tavat fakasztott, míg a szelek szárnyaira bocsátott magvakból vízinövények tömege kelt ki.
– De apa, mi a harmadik? Mi volt a szellem harmadik ajándéka? – kérdezte Lencsi.
– Nos, a harmadik ajándék láthatatlan. Mondd, mit éreztél, amikor körbeállva a tisztást, egymás kezét fogtuk és együtt vágytuk otthonunk megmentését?
Lencsi lehunyt szemmel próbált visszaemlékezni az előző este átélt érzéseire.
– Végtelen szeretetet… – suttogta válaszát.
– Igen! Ez volt a harmadik ajándék; az az ajándék, amely igazából mindig is itt volt a szívünkben. Az, hogy összekapaszkodtunk a bajban, előhívta szívünkből a szeretetet, és segít minket abban, hogy ezután mindannyian nem csupán békességben, de egymást segítve, barátságban éljünk tovább. A magocskákból kikelt növények pedig körbezárják a tavat, így őrizve biztonságunkat, otthonunkat és mindannyiunkat.
A kis tavat és környékét hamar birtokba vették a vízi és vízparti állatok. Soha többé nem akart ide építeni senki emberfia semmit, s még ma is boldogan és szeretetben élnek itt a kis állatcsaládok.
S ha olyan helyen jársz, ahol tavat rejt a táj, meglesheted a vízi állatkák otthonát féltőn óvó, körülölelő növényeket; a lombjaikat alázatosan víz szélére hajtó és árnyékot adó fűzfákat, az olykor erős szélnek is keményen ellenálló szikár nádat s az éles levelekkel körülölelt gyékények fegyverként égbe emelt büszkeségét, a buzogányt; az őrzők virágát.