Fecske László: Egy kavics kalandjai (mese)
Hihetetlen, ami velem történt. Talán el sem hiszitek, de mindjárt elmesélem. Most egy szép gyerekszoba az otthonom. Egy polcon fekszem, két játékautó között, és azt az alvó kisfiút bámulom, aki idetett engem. Egy gyerekszobában… egy polcon… én, aki azelőtt egy óriási hegy voltam. Vagy talán csak egy része, már magam sem tudom. Nem viccelek! Kopár hegy. Így neveztek azelőtt.
Hatalmas voltam. Meg is másztak néhányan, s amikor felértek a legmagasabb pontomra, szájtátva csodálták azt a látványt, amely nekem mindennapos élmény volt. Nyugalmas időszak volt ez. De egy nap szörnyű vihar támadt. Szakadt az eső, dörgött az ég. Ehhez is hozzászoktam már, mialatt heggyé alakultam, de azon a napon belém csapott egy villám. Ez is sokszor megtörtént már, de ez valahogy erősebb volt, mint a többi.
Talán ettől, vagy talán attól, hogy már elöregedtem, egy részem elszakadt a földbe született rögeimtől, s csak zuhantam-zuhantam lefelé, egyre kisebb és kisebb darabokra törve. A több száz bukfenctől aztán úgy elszédültem, hogy már csak a puha fűben tértem magamhoz. Addigra már csak akkora voltam, mint egy szirti sas, amelyik azelőtt rajtam is fészkelt. Olyan távolra kerültem a csúcstól, hogy már alig láttam régi otthonom.
Egy szeles napon egy dühös medve cammogott felém. Mérges volt, mert a közeli folyóból nem tudott halat fogni. Dühében felemelt és odébb dobott. Egy másik sziklára estem, ami miatt újabb darabok szakadtak le rólam. Nem mondanám, hogy fájt, de fura érzés volt egyre kisebbnek lenni. Csak feküdtem ott, tehetetlenül. Próbáltam elfogadni a történteket, próbáltam újra mozdulatlan része lenni a világnak, de aztán a közeli folyó egyszer csak kilépett a medréből, és magával sodort.
Létem ezen időszaka igen kellemes volt. Élveztem a víz lágy érintését. A halak is gyakran játszottak velem. Egyre könnyebbnek és könnyebbnek éreztem magam, formálódtam, csiszolódtam, az addig durva, éles alakom szép gömbölydeddé vált, s még barátokra is leltem. Sok magamfajtára, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, mint én.
Majd sok-sok idő múltán egy gépezet kiemelt a vízből a barátaimmal együtt, és hamar egy nagy jármű platóján találtuk magunkat. Sokáig utaztunk, s miután megállt velünk az a furcsa szerelvény, egyszerűen leborítottak minket a földre. Még háromszor jött vissza ugyanaz a jármű, s az újonnan érkezőkkel betemetett minket.
A napot jó ideig nem is láttam. Majd a „hegy”, amely belőlünk, aprókká vált kavicsokból állt össze, folyamatosan fogyatkozni kezdett. Kisebb járművek szállítottak minket szerteszét. Én egy szép, emberek lakta területre kerültem. Addigra a sok kalandom és a többiekkel való összedörzsölődés hatására széppé, kerekdeddé váltam, s alig voltam nagyobb egy érett cseresznyénél. Én, aki azelőtt egy hatalmas hegy voltam.
– Lám, így válunk mind hatalmasságokból aprókká, jelentéktelenekké – gondoltam búsan.
Egy kisfiú lépett oda hozzánk a minap. Érdekesnek találhatott, mert csodálkozó tekintettel emelt ki a többiek közül, s következőket mondta:
– Hű, de szépen csillogsz! Te leszel a kabalakavicsom.
Felvitt a szobájába, s azóta az lett az új otthonom. Sokat gondolkodtam. Micsoda izgalmas élete van egy kőnek! Maradásra, örök pihenésre, a világ mozdulatlan díszletelemének szánt minket a sors, mégis sodródunk az árral, s néha nagy kalandokat élünk át… mi is.
B. Huszár Bernadett illusztrációja