Forrai N. Eszter: Hercegynő (mese)

Megjelent: 2020. május 31. Kategória: Forrai N. Eszter, Hangos mese, Mese

A mese (felolvasva) meghallgatható itt:

Teketória földjén élt egyszer egy meseszép hercegkisasszony, akinek szőke, göndör hajfürtjei selymesen keretezték pirospozsgás arcát. Bájos mosolya beragyogta a palota rideg kőfalait, gyermeki kacajának visszhangjától pedig minden palotaőr, cseléd és kincstárnok lelkébe vidámság költözött. Vanesszának hívták, de Teketória népe egyszerűen csak Hercegynőnek becézte, és egytől egyig irigyei voltak gazdagságának. Vanessza Hercegynő gazdagságát azonban egyik palotai mérleggel sem lehetett kimutatni, hiába jöttek messze földről szerencsét próbálni a kíváncsi vitézek. Se kilogrammban, se deciliterben, se köbméterben nem sikerült még eddig senkinek sem lemérnie. A Hercegynő vagyona ugyanis nem aranyrudakból, ezüstpénzből vagy drágakőből állt. Gazdagsága mérhetetlen boldogságában rejlett, amiről úgy tartották, hogy személyiségének varázsából és úttörő, olykor furcsa gondolkodásából fakad. Fiatal kora ellenére bölcsebb volt a birodalom legbölcsebb vénjeinél. Tanácsaiért hosszú sorok kígyóztak minden szombaton, és újító ötletei állandó szóbeszéd tárgyát képezték Teketória polgárainak közgyűlésein éppúgy, mint a családi ebédeken.

Sok-sok éven keresztül bevett szokás volt a hercegi család legfiatalabb tagjának születésnapi ajándékot készíteni. Ezt a különleges napot mindig hetekig tartó lázas készülődés előzte meg; sürögtek-forogtak a cukrászmesterek, hogy a legédesebb tortát süssék meg, napokig járták az erdőt a virágkötők, hogy a legillatosabb virágcsokrot állítsák össze, kovácsok és fafaragók éjt nappallá téve dolgoztak azért, hogy a legszórakoztatóbb játékfigurákat készítsék. Mindenki azon szorgoskodott, hogy az ünnepelt kedvére tegyen. A hercegi udvar minden alattvalót megvendégelt ezen a jeles napon, nagyobb dínomdánom és eszem-iszom volt ilyenkor Teketória földjén, mint amekkora ünnepély a hercegség alapításának évfordulója alkalmából lenni szokott.

Történt egyszer, hogy az ajándékbontogatásba merült Vanessza egyszer csak felnézett ajándékozójára, aztán a mögötte tekergő sorra, népére, akik mind neki hoztak ajándékot. Váratlanul elpityeredett, majd könnyeivel küszködve a szobájába rohant.

– Mi a baj, édesem? – kérdezte anyukája, a hercegné Vanesszát.

– R-r-rongyos volt a ruhájuk – hüppögte a Hercegynő és keservesen bőgött tovább. Később, amikor a sírás abbamaradt, elmondta szépen anyukájának, hogy mi bántotta. Nem értette, hogy ő miért kap ennyi ajándékot, miközben azok, akik saját maguk készítették és adták át neki az ajándékokat, szegénységben élnek. Azt sem értette, hogy miért tűnnek ők mégis, szegénységük ellenére is boldognak. Vanessza is boldog szeretett volna lenni, mint ők, és nem akarta, hogy elveszítse varázsát a születésnapja. Rengeteg ajándékkal halmozták el őt állandóan, amiket nem is tudott megfelelően kiélvezni. Nem győzte kicsomagolni és megnézni az évről évre növekvő ajándék mennyiségét. Tavaly például kapott egy kukoricacsuhéj babát, és nagyon sajnálta, hogy még mindig nem jutott rá ideje, hogy játsszon vele, és a baba azóta is érintetlenül hevert a hatalmas játékkupac tetején, a szobája sarkában. Nem szeretett volna telhetetlen lenni, így hát némi töprengés után rögvest elhatározásra jutott, és sebtiben munkához is látott. Szaladgált egyik szekrénytől a másikig, egyik fióktól a másikig, keresztbe-kasul a szobájában, mire majdhogynem minden holmiját a szoba közepére hordta össze.

– Szeretném ezeket odaadni nekik – jelentette ki.

– Hogyhogy? – kérdezte értetlenül a hercegné.

– Nekem ennyi is elég – mutatott Vanessza a nagy kupac melletti kis kupacra, ami olyan kicsi volt, hogy a hercegné először észre sem vette. – Mindenből csak a kedvencemet tartom meg.

Másnap a rikkancs kihirdette, hogy Vanessza hercegkisasszony hű népének adományozza gyönyörű ruháit, cipellőit, legtöbb játékát, hajpántjait és ékszereit. Immáron kizárólag a legeslegkedvesebb holmijai, ruhái, cipellői, ékszerei, színes ceruzái és játékai vették körül a palotában.

Tökéletesen boldogan élt attól a különleges naptól kezdve azzal, amije volt, mert volt ideje játszani az összes játékával, mindig kedvenc ruháit hordhatta, és a hétköznapokon is legtündöklőbb nyakláncában pompázhatott. Nagy becsben tartott mindent, és erre biztatott mindenkit palotán belül és kívül is.

Születésnapjára ezentúl csak egyetlen ajándékot kért, nem minden polgártól egyet, hanem összesen csak egyetlen egyet. Mondani se kell, hogy melyik lett a kedvenc száma. Jól tudták a választ mindannyian, ifjak és vének, hiszen Teketória népe ezért szólította Vanesszát ezentúl Hercegynőnek.

 

© Karakas Erzsébet illusztrációja

A fenti mese a környezetvédelmi és fenntarthatósági témában meghirdetett MeseLes pályázatra érkezett. A pályázatot a Jólétre Nevelés Egyesület támogatta. A szerző az Egyesület tagjainak felajánlása jóvoltából az alábbi tárgynyereményeket kapta jutalmul: