Frankó Katalin: A tulipán (mese)

Megjelent: 2020. május 6. Kategória: Frankó Katalin, Hangos mese, Mese

A mese a szerző előadásában meghallgatható itt:

Olyan volt a kertem itt, Dunaszigeten, a Szigetköz szívében lévő kicsiny falumban, mintha lángolt volna a sok piros, sárga pompázatos tulipántól. Egymás mellett nyitogatták ki kelyhüket a daliás virágok, és vidáman csalogatták a méhecskéket.

Közöttük virágzott ő is. Piros volt, karcsú és gyönyörű. Élte a testvérei mindennapi életét. Reggel ő is felkelt, lemosta szirmait a harmatcseppekben, és óvatosan tárta szét őket, nehogy meggyűrődjenek. Büszke volt és kíváncsi. Miden érdekelte, és ámulva hallgatta a méheket, a pillangókat, és csodálta a fölötte átsuhanó csipkés felhőket. Ez volt nappal. Alkonyatkor aztán becsukta selymes szirmait, mint minden tulipán ilyenkor, és pihent. Legalábbis pihent volna, ám folyton csak az járt a fejében, vajon milyen lehet a világ éjszaka. Mert nappal gyönyörű, ezt tudta! De mi történik akkor, amikor ők lecsukják szirmaikat? Nappal gyakran kérdezgette erről a méheket, de ők sem tudták.

– Ilyenkor mi is alszunk, mint minden jóravaló állat és virág – mondta egy tapasztalt öreg méh.

– Nagyon kíváncsi vagyok! – sóhajtott a tulipán.

– Ne legyél! – mondta egy mellette viruló testvére. – Számunkra az éjszaka csak veszélyes lehet.

– Miért? – kérdezte.

– Nem tudom! – mondta a testvére. – Nem tudom, de ha nem lenne az, akkor miért zárnánk össze szirmainkat, mióta a világ világ? Nekünk ez így jó! Ne akarj ezen változtatni.

– Mióta a világ világ… – ismételte a tulipán, aztán elgondolkodott. Valóban az a jó, ami már megszokott? Hátha nincs is semmilyen veszély, és csak a kényelem meg a szokás miatt zárják össze a tulipánok esténként a szirmaikat… Tudni akarta az igazat! Ő más akart lenni.

Alig várta az estét, és amikor alkonyodott és társai bezárták kelyhüket, ő nyitvahagyta piros szirmait, és szívdobogva várt. Kezdeti félelme azonban gyorsan ámulattá változott: először a vörösen izzó napnyugtát csodálta.

– Éppen olyan színű, mint a szirmaim. – gondolta.

Majd ahogyan sötétedett, és kigyúltak a csillagok, tekintete az égre szegeződött, és csak nézte fényüket. Sötét lett, ám ő mégsem félt, aztán lassan a hold ezüstös fénybe vonta a kertet, és ő is olyan lett, mint egy ezüstcsengettyű.

Látta, ahogy a ház kandúrja, aki nappal a virágágyások között szeretett pihenni, éjszakai vadászatra indul, és csak úgy szikráznak a szemei. Hallotta a csendet. Az éjszaka nyugodt, szuszogó csendjét; és olyan békét érzet, amit még soha.

Aztán ujjongott, hogy milyen jó lesz mindezt elmesélni, és hogy nincs is semmilyen veszély, és álmodozva gondolt arra, hogy holnap mindezt testvérkéivel nézi majd végig.

Hajnalodott. A felkelő nap fénye élesen hasított az éjszaka sötétjébe, és a kis tulipán megremegett a fényben. Hirtelen fájt ez a fényesség, és próbálta összehúzni szirmait, de azok úgy elgémberedtek az éjszakai hűvösben, hogy meg sem mozdultak. A nap tüzesen kelt, szinte égetett. A tulipán legalábbis így érezte.

– Mi lesz velem? – sóhajtott fel. – Olyan gyenge vagyok!

– Mert nem óvtad magad az esti hidegtől – susogott a szél.

– Nem gondoltam erre.

– Tudom – cirógatta a szél – Tudtam, hogy így lesz.

– Akkor miért nem szóltál? – kérdezte a tulipán.

– Ha szóltam volna, talán nem maradtál volna nyitva?

A tulipán elgondolkodott, végül elmosolyodott.

– Igazad van! Mindenképpen nyitva maradtam volna, csak talán még jobban féltem volna.

Aztán megint felsóhajtott, mert egyre jobban égették, szinte szárították a napsugarak.

– Most már tudom, miért nyitjuk ki olyan lassan a szirmainkat – mondta. – Azért, hogy lassan érjenek minket a nap sugarai. De azt is tudom, milyen gyönyörű az éjszaka, mert én láttam! Olyan gyönyörű az éjszaka, mint amilyen gyönyörű a nappal. Gyönyörű ez a világ. Csak azt sajnálom, hogy ez a testvéreimnek már nem mondhatom el.

– Majd én elmesélem nekik. – susogta a szél.

– Köszönöm! – suttogta elhaló hangon a tulipán.

Amikor a sok sárga és piros tulipán kinyitotta kelyhét, testvérüknek már csak lehullva találták szirmait, elszáradva, megfakulva. Hitték is, nem is a szél meséjét, amit felettük zenélt a kis tulipánról.

Azóta is szorgalmasan zárják össze kelyhüket az alkony közeledtével, ahogy ez már szokás, mióta világ a világ, és csak néha, suttogva emlegetik azt a bátor tulipánt, aki nyitva hagyta egyszer a szirmai, hogy lássa az éjszakát!

© Kocsis Rózsa illusztrációja