Frankó Katalin: Karolin, a rongybaba (mese)
– Mama! Játszhatok? – ez az első kérdése kisunokámnak, miközben karját kitárva repül felém. Megölel, mosolyog, de szeme már a csukott szobaajtót pásztázza, amely mögött tudja, hogy ott várja a mesevilág, a babavilág.
– Játszhatsz! – simogatom meg fürtös buksiját az én Annácskámnak, aki csak erre várva már el is tűnik a szobaajtó mögött.
Utánasettenkedem, mert az mégis csak az ő magánügye, hogy a polcokon sorakozó számtalan rongybabával mit és hogyan játszik, és hogyan teremti meg az ő saját, egyéni mesevilágát.
Észrevesz, és behív. Leülök. Felém fordul, kezében az éppen a napokban elkészült új rongybabám, akit Karolinnak neveztem el.
– Mesélj nekem! – néz rám csillogó tekintettel. – Mesélj nekem róla! – Emeli fel hozzám Karolin babát.
És ezt a kérését még akkor sem lehet visszautasítani, ha soha előtte nem meséltem még senkinek a babáimról.
Karolin egy esős délután érkezett a rongybabákhoz. Új volt még. Minden új volt rajta: a ruhája, a haja, a tiszta arcocskája. Szépen odaállították a polcra, a többi baba közé. Pontosabban Julcsi és Marcsi, a két ikerlánybaba közé. A lányok már alig várták az estét, hogy végre kifaggathassák az új jövevényt. Mert este, amikor a ház végre nyugovóra tért, akkor kezdődött az igazi élet rongybabáéknál!
– Hogy hívnak?
– Mikor készültél?
– Mit szeretsz?
– Jó itt?
Záporoztak a kérdések felé. Ő azonban mogorván húzta össze magán kabátkáját, és csak ennyit mormogott az orra alatt:
– Karolin, és hagyjatok békén!
Döbbent csend lett. Nahát! Milyen kellemetlen egy figura. Pedig a rongybabák mind kedvesek, puhák, szeretnivalóak. Mind egytől-egyig.
– Nahát! De fura vagy – szólt le a felső polcról Peti bohóc. – Pedig a rongybabák mind kedvesek és szeretnivalóak. Mind, egytől-egyig.
– Nahát! Akkor jól nézzetek meg, mert én leszek a kivétel! Aztán ha megnéztetek, hagyjatok békén! – szűrte a fogai között Karolin a szavakat, majd lelült a polc szélére, és unottan lóbálni kezdte a lábát.
A levegő megfagyott. Vége lett a vidámságnak, és a máskor nagyhangú, táncos, kacagós estéből kínos, kellemetlen, csoportban-sutyorgó valami lett. Hirtelen senki sem érezte jól magát, és bár megpróbáltak tudomást sem venni az új jövevényről, mégsem lett jobb a hangulat.
Végül Ildi baba, a háziasszony, piros fejkendővel mellépenderült, összeszedve bátorságát.
– Mondd meg! Neked meg mi bajod van? Miért vagy szúrós, mint egy sün?
– Hagyjál, te rongycsomó!
Mindenki felszisszent. De Ildit nem közönséges rongyból varrták, benne volt elég öltés és kitartás. Nem hagyta magát!
– Ha már itt tartunk, ezzel például mi bajod van? Hisz te is rongyból vagy, akár csak itt valamennyien.
– Utálom.
– Utálod? – hördültek fel az ikrek.
– Utálom – erősködött tovább Karolin. – Ha tudni akarjátok, ez nem jó! – és már kiabált. – Ez igenis fáj és szúr, és bök, és állandóan…
Döbbenten álltak. Nem értették. Karolin pedig könnyes szemmel hadonászott.
– De mi fáj? És mi bök? – kérdezte Ildi
– Nem tudom – roskadt le Karolin. – Itt, meg itt, meg itt… – mutatott mindenfelé a ruháján. – De hagyjatok! Lehet ez a rossz bennem, és kész!
– Ez nem így van, hisz te is egy kedves rongybaba vagy, mint mi, csak még nem hiszed el magadról – ment oda hozzá Julcsi, az egyik ikerlány, és kedvesen megsimogatta, azaz csak megsimogatta volna, mert feljajdulva húzta el a kezét Karolintól, és könnybe lábadt szeme. – Engem is megszúrtál! De miért?
– Nem tudom! Ilyen vagyok. Szúrok és fájok. Úgyhogy el innen! Nem baj, ha egyedül leszek. Jobb lesz nekem és nektek is!
– Badarság! – jött ekkor közelebb a bölcs Piri néni. – Badarság! Gyere csak ide, gyermekem!
De aztán meg sem várva Karolin reakcióját, ő maga tipegett oda. Csak ránézett, megpörgette és hopp! – már ott is volt a kezében egy csillogó gombostű!
– Ezért szúrtál, te buta gyerek – mondta aztán Piri néni szelíden, és csöndesen megölelte a zokogásban kitörő Karolint. – Most már nem lesz baj! Csak ott felejtettek a kisördögök benned egy gombostűt. De meglett! És már nem fogsz szúrni és fájni soha többet, ahogy egyedül sem leszel soha már!
Mindenki kacagott, ujjongott és örült. Körbejárták Karolint, úgy vigasztalták. Ő pedig bocsánatot kért viselkedéséért.
Befogadták. Soha akkor vigasság nem volt még a rongybabáéknál mint aznap éjjel.
Honnan tudom? Hát onnan, hogy másnap reggel még a zongora tetejéről is hiányzott a terítő, és lent hevert a földön, pedig minden ablak szorosan zárva volt!
– Köszönöm! – mondta a kisunokám ragyogó szemekkel, és még szorosabban ölelte magához Karolint, az új rongybabát, és futott játszani.
Később hallottam, ahogy a fülébe súgja a babának:
– Én is szúrok ám néha, és nekem is vannak ilyen gombostűim, de addig jó, amíg akad egy jóbarát, aki kihúzza ezt az emberből. Nem igaz?
És most rajtam volt a sor, hogy könnybe lábadjon mind a két szemem.
Bemutatkozás:
Frankó Kata vagyok. Gyakorló óvónő és drámapedagógus. A mesék bennem élnek és részeim.