Gergely-Péch Éva: A lufi és a kismadár (mese)
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy szép, élénk rózsaszínű lufi. A hatéves Klárika születésnapjára fújták fel, ott virított a kertkapujukon. Így amikor Klárika barátai megérkeztek a szülinapira zsúrra, tudták, melyik házba kell becsöngetniük.
A zsúr pompásan sikerült, a gyerekek sokat játszottak és nevettek. Szendvicset és tortát ettek, szörpöt ittak. Mindenki jól érezte magát. Miután hazamentek, Klárika boldogan, de fáradtan bújt este az ágyba, akárcsak a szülei. Eszükbe sem jutott, hogy a rózsaszínű lufi kint maradt a kerítéskapun. Vagy ha eszükbe jutott is, nem gondolták, hogy baj lenne belőle.
Eltelt az éjszaka, és hajnalra elromlott az időjárás. Erős szél kerekedett. Rázta a fák és bokrok ágait, neki-nekivetette magát a kertkapunak, rángatta a lufi madzagját. Addig-addig rángatta, amíg a madzag megadta magát. Hopp, elszakadt, a lufi pedig felvitorlázott a levegőbe.
Repült, repült messzire, a szél hol jobbra vitte, hol pedig balra. Néha elkezdett lassan ereszkedni, de egy-egy szélroham mindig felkapta, és újra a magasba röpítette. No de nem repülhetett azért a végtelenségig: egyszer minden szél elül. Akkor a lufi szépen, puhán leszállt egy erdő-mező szélére, pontosan egy galagonyabokor tövébe.
A galagonyabokorban pedig egy kismadár lakott, aki fiatal volt még és tapasztalatlan. Soha az eddigi életében nem látott semmit, ami a lufihoz hasonlított volna.
Először megijedt tőle, hogy mi lehet az a nagy, gömbölyű dolog, ami egészen elállja a reggeli napsugarat a fészke elől. Aztán azonban rájött, hogy akármi is, nem bánt, hiszen a lufi onnantól fogva, hogy lehuppant a földre, nem mozdult többet.
Akkor a kismadár, mivel nemcsak fiatalka, hanem kíváncsi teremtés is volt, előóvatoskodott a galagonyabokorból. Előbb csak messziről ugrálta körbe a rózsaszínű lufit, aztán fokozatosan egyre közelebb merészkedett. Végül már egészen ott állt mellette, jól megnézte előbb a jobb, majd a bal szemével. Ám akárhogy nézte, nem tudta kitalálni mégsem, hogy mi lehet.
Ahogy ott ugrált mellette, véletlenül megsuhintotta a szárnya végével. Ettől a lufi picit megmozdult, megremegett. A kismadár azt gondolta, ha mozog, akkor talán mégis élő. Óvatosan ismét megbökte, ezúttal a csőrével.
A lufi sokat törődött már hosszú útján idefelé. Bizony, megviselte a szél rángatása az anyagát! Ezért aztán amikor a kismadár hegyes csőre egy erősebbet koppintott rá, fogta magát, és durr, kipukkadt!
A kismadár ijedtében bemenekült a galagonyabokorba. Pislogni is alig mert a rémes teremtmény felé, amely azt a szörnyű hangot adta ki az imént! Ámde mivel percekig nem történt semmi, végül mégis rávette magát, hogy kinyissa a szemecskéit, és kilessen a bokor sűrű ágai közül.
Hát mit látott? Az a nagy, rózsaszínű és gömbölyű valami eltűnt!
Tétován várt még egy darabig, de végül előmerészkedett a bokorból, hogy közelebbről megvizsgálja a dolgot. Csakhogy ahogy közelebb szökdécselt, a fűben megpillantott kígyózni valamit, amit ismerősnek talált. Rózsaszín volt, hosszúkás, és egy gilisztára emlékeztette!
A kismadár nagyon szerette a gilisztákat. De nem ám barátkozott velük, hanem megette őket! Reggelire, vacsorára, vagy akár napközben is, valahányszor találkozott eggyel. Még a szüleitől tanulta meg, hogy a giliszta jó falat. Most is megkordult a gyomra, hiszen aznap még nem evett semmit. Odaugrott a fűben heverő hosszúkás, rózsaszínű holmihoz. Csőrébe kapta és elkezdte lenyelni!
Igen ám, csakhogy ez a falat nem volt olyan csúszós, mint a giliszták szoktak lenni. Megakadt a kismadár torkán!
Köhögött, cikákolt a kismadár kétségbeesetten, hogy legyűrje a falatot, és levegőhöz jusson. Kiköpni sem tudta, lenyelni sem bírta. Fulladoztában kibukdácsolt a mezőre. Ott azonban egy idő után már nem bírta meg a lába, és összeesett.
Így talált rá a mezőőr bácsi, aki minden reggel végigsétált ezen az erdőszélen.
Először azt hitte, már el is pusztult a kismadár. Azért mégis fölemelte megnézni, mi baj lelte. Hát, ahogy a kezébe vette, megrándult a picike test. Akkor vette észre a szájából kilógó léggömbdarabot. Szerencsére óvatosan megfogva ki tudta piszkálni a torkából a lufi maradékát. Akkor a kismadár újra kapott levegőt, de továbbra sem mozdult. Nagyon-nagyon beteg lett.
A mezőőr bácsi hazavitte magához. Beletette egy kis vattával bélelt dobozkába, aztán átadta egy madármentéssel foglalkozó szervezetnek. Ők tudták a legjobban, hogyan kell ápolni, mert bőven akadt már tapasztalatuk hasonlóan járt madárkával. Sajnos, az emberek mindenhol szerettek lufival ünnepelni, és ha a lufikat felengedték a levegőbe, azok nagyon sok kárt okoztak a természetben.
A kismadár szerencsére végül meggyógyult, és remélhetőleg soha többé nem találkozott lufival sem ő, sem a rokonai. Klárika pedig, ha tudta volna, micsoda galibát okozott az ő születésnapi lufija, biztosan jobban ügyelt volna, hogy el ne szabadulhasson. Mert akármilyen vidám dolog is a lufi, semmi keresnivalója nincs kint, a természetben.
Szakolczi Gabriella illusztrációja
A fenti mese írója a Jólétre Nevelés Egyesület és a MeseLes pályázatán az alábbi nyereményt kapta:
A fenti vers a MeseLes és a Jólétre Nevelés Egyesület közös pályázatának egyik gyertese. Ajándéka Hollenczerné Balogh Ilona: Gyöngycsibék és barátaik mesekönyv, valamint gyöngycsibés ajándékcsomag.