Gergely-Péch Éva: A pöttyös kandúr

Megjelent: 2019. február 9. Kategória: Gergely-Péch Éva, Mese

Egyszer volt, hol nem volt, egy falvacskában, egy kicsike kis házacskában éldegélt egy pöttyös kandúr. Nagyon boldog kis kandúr lehetett volna, azonban a pöttyei állandóan viszkettek, folyton vakaróznia kellett miattuk. El is határozta, mikor felnőtt, hogy elmegy világgá, hátha valaki meg bírja szabadítani a folyton viszkető pöttyeitől.

Ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön át. Egyszer csak egy kerek erdőhöz ért. Kerek erdő közepében állt egy piros tetejű kis kunyhó, ott lakott egy boszorkánycica. Nagyon szép cica volt, karcsú, mint a nádszál, a szőre sima és fekete, mint az ébenfa, a szemei pedig ragyogó sárgák, mint két topáz.

A pöttyös kandúr éjszakai szállást kért tőle, s hát ahogy vacsoránál beszélgetnek, egyszer csak elmondta neki, mi légyen az ő nagy gondja-baja, hogy szeretne megszabadulni a pöttyeitől.

– Egyet se búsulj – mondta neki akkor a boszorkánycica –, én el tudom tüntetni a pöttyeidet, de csak ha előbb elveszel engem feleségül, mert igencsak megtetszettél.

Csodálkozott ezen a kandúr, hogy hát egy ilyen szép cicának nem akad vőlegénye, de arra azt mondta a boszorkánycica, hogy sajnos a kandúrok babonásak, félnek tőle és varázshatalmától, s nem akarnak vele éldegélni egyedül a kerek erdő közepében. Meggondolkozott ezen a mi pöttyös kandúrunk is, de hát igen szeretett volna megszabadulni a viszketegséggel őt folyton kínzó pöttyeitől, meg aztán szép is volt a cica. Úgy döntött ezért, rááll az alkura, s elveszi őt feleségül, s vele fog éldegélni, ha cserébe megszabadítja őt a pöttyöktől.

Meg is ülték hamarosan a lakodalmat, s a boszorkánycica szavának állt, csiribí-csiribá, eltüntette a kandúrról a pöttyöket. Haj, örült a kandúrka, nem viszketett már sehol sem, nem kellett folyton vakaróznia. Egy egyszínű szürke kandúr lett belőle. Élhettek volna ezután vígan, míg a világ, s még két nap, s turbékolhattak volna, mint két gerlicemadár, hanem a kandúr egyszer csak azon kapta a boszorkánycicát, hogy megváltozott, másképpen viselkedik vele, távolságtartóbb, nem törleszkedik már annyit hozzá, mint az esküvő előtt.

Megkérdezte az egyik napon, hogy ennek mi vajon az oka.

A boszorkánycica lesütötte szép topázszemeit, és bevallotta, hogy ő a pöttyös kandúrba szeretett bele, s a mostani egyszínű szürke kandúr nem tetszik már neki, unalmasnak találja. Olyan, mint bármelyik tucatkandúr, mondta.

Elszomorodott erre az egykor még pöttyös kandúr. Hiába örült annak, hogy megszabadult a pöttyökkel járó viszketegségtől, viszont nagyon megszerette ő is időközben a boszorkánycicát, és persze szerette volna, ha továbbra is úgy tetszik neki, mint akkor, amikor a férjéül fogadta. Elindult hát egy nap, elment a városba, egy macskakozmetikába, hogy visszaszerezze magára a pöttyöket.

A macskakozmetikában kedvesen fogadták, de sajnálkozva azt mondták neki, sajnos kifogytak a pöttyökből, egy darab sincs, amit rárakhatnának. Hozzon viszont a kandúr valahonnan felesleges pöttyöket, s akkor segítenek rajta szívesen.

Bizony búsult a kandúr, hogy nem járt sikerrel. Márpedig ő pöttyök nélkül haza nem megy, s nem áll a boszorkánycica felesége elé! Nekiindult újfent a világnak, ment, mendegélt, hátha találna valahol egy pár felesleges kóbor pöttyöt magának.

Ahogy ment, megyegetett a fejét lógatva, egy útkereszteződésnél szembe jött vele egy sárga kendermagos tyúkocska. Megállott a kandúr, megállította a tyúkocskát, s megkérdezte tőle, nem adná-e át neki egy pár pöttyét. Ráállott a tyúk szívesen, volt neki elég belőlük, jut is, marad is.

– No, gyere akkor velem, megyünk a kozmetikába! – hívta magával a kandúr.

Mentek most már kettesben. Ahogy így mentek, a kandúr egyszerre csak az út szélén, az egyik réti virágon meglátott egy katicabogarat. Megszólította gyorsan a katicát, s megkérdezte, nincs-e egy pár felesleges pöttye, amit odaadna neki, hogy újra tetsszen a feleségének. Azt mondta a katica:

– Végül is adhatok neked egy pár pöttyöt. Nekem tizenkettő van, adok belőle ötöt, legfeljebb ezután hétpettyes katica leszek.

A kandúr megörült ennek, s hívta a katicát is magukkal a kozmetikába. Ahogy mentek már hárman, egyszer csak megláttak az út egyik hajlatában egy pulykatojást. Szeplős volt a pulykatojás, teli piros pettyel. A kandúr szóba elegyedett vele is, megkérdezte, hogy került ide így egymagába. Kiderült, hogy a pulykatojás egy gazda szekerén utazott, testvéreivel együtt a vásárba vitték őket, csakhogy a szekér kereke egy kőre talált futni, a szekér megbillent, nagyot zökkent, s pulykatojásunk lebucskázott róla az útra. Még szerencse, hogy el nem törött.

Persze őt is megkérdezte a kandúr, nem adna-e neki egy párat a pöttyeiből, s ráállt a pulykatojás örömmel. Azt mondta, sohasem szívelte a piros szeplőit, s akár az összeset nekiadja, ha kéri.

Mentek most már négyesben, el is érkeztek a macskakozmetikához. Ott a kozmetikusnő a tyúk, a katica és a pulykatojás felesleges pöttyeit is leszedte, s a kandúrra rakta, aki immáron újból pöttyös kandúr volt. Nagy-nagy örömmel s várakozással indult is haza a kerek erdőbe, feleségecskéjéhez, a boszorkánycicához.

Mikor megérkezett, kijött a cica a kunyhócska elé, s hát ahogy meglátta, egyszerre csak felragyogott a két topáz szeme, mintha tüzeket gyújtottak volna benne. A kandúr nyakába ugrott nyomban, ölelte-csókolta, nyalta-falta. Megvolt most már a boldogsága mindenkinek. A kandúron a sárga, fekete és vörhenyes pöttyök örültek, hogy ilyen jó helyre kerültek, ahol ennyire megbecsülik őket. A boszorkánycica örült, hogy visszakapta a daliás pöttyös kandúrját, és meg volt róla győződve, hogy ilyen kandúr nincs még egy a világon, csakis az övé. A kandúr meg boldog volt, hogy a boszorkánycica ismét szereti teljes szívéből, és mindennek tetejébe az új pöttyei nem is viszkettek.

Így aztán boldogan éltek, minden nap pecsenyét s kalácsot ettek, s hamarosan született egy csomó-csomó kiscicájuk. Az egyik felük pöttyös volt, a másik felük meg fekete, talán ti is találkoztok majd valamelyikükkel.

© Almás Zsófi illusztrációja