Gergely-Péch Éva: Muskátlis Panni (verses mese)

Megjelent: 2019. január 21. Kategória: Gergely-Péch Éva, Hivatásos illusztrátor rajzával, Mese

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő: zöld leveles, lombos, madárfészket rejtő; erdőnek szélében kicsi falu állott, házak ablakában nyíltak a virágok. Falunak sarkában a legszebbik háznak ablakában üde muskátlik virítnak. Sokszín muskátlival van tele a kert is, hogy elsápad tőle még a szivárvány is. Ez a ház Muskátlis Panninak a háza, kinek a muskátli a kedvenc virágja; minden nap korsóval addig jár a kútra, míg összes virágát rendre meglocsolta.

Hálásan virított a sok szép muskátli, hogy kellett gazdájuknak örömét látni; városból, faluból és messzi vidékről jöttek megcsodálni azt távoli földről, s aki szép muskátlit akart ablakába, azoknak csak innen kellett mag, palánta.

Ámde egyik évben nagy szárazság támadt, keserülte művét a föld az aszálynak: a vetés tönkrement, legelő kiégett, s nem is látták hírét felhőnek, esőnek. Még ha a szél fújt is, az is száraz szél volt, fakóra sápadt el a felhőtlen égbolt, megrepedt a talaj és a kút kiszáradt: jaj lesz most mindenki iának-fiának! Ami kis víz maradt, embernek-állatnak volt az szánva, másra egy cseppet se adtak; hát még nem Panninak muskátlit locsolni, s száradni-fonnyadni kezdtek virágai.

Sírt Panni, hogy látta virágai kárát, meg senki sem menti sok szép muskátliját; ámde a faluban akadt egy legényke, Panni udvarlója, Palkó volt a neve. No, Palkó azt mondta:

– Sose sírj, galambom, bajodat bízd csak rám, ha tudom, megoldom! Itt van a tarisznyám, a vállamra veszem, s megyek a világba, merre lábam viszen: addig fogok menni, míg vizet nem lelek, s akkor egy tömlőben hazahozom neked!

Úgy is tett a legény, vette a tarisznyát, s amerre csak látott, követte az orrát; akármerre járt is, csak vizet keresett, víz után kutatva bejárt völgyet-hegyet, erdőt, mezőt, átment dombon és síkságon, s mindenütt azt leste, vizet hogy találjon?

Ámde a szárazság messze földre terjedt, s nem hagyott csobogni bár egyetlen csermelyt, kiszáradt mindenhol a tanyáknak kútja, kiapadt a forrás, patak, folyó útja, száraz medreikben csupán a por mállott: no, Panni, szomjan hal mind a te virágod!

Hanem Palkó nem adta fel a reményét, bejárt minden falvat s sziklák meredélyét; messze-messze jutott bizony falujától, s hitte, tán kifutott mostra a világból.

Ahogy ment, mendegélt, szomjan szedte lábát, a fénylő távolban csillogó hegyet lát; megörült, tán vizet lát ott csillámlani? Nyakba szedte lábát s elkezdett szaladni. Pedig nem víz volt az, hanem egy kristályhegy, olyan magas, majdnem hogy verte az eget, no de mit lát Palkó a hegy csúcsa fölött? Ott bizony néhány kövér felhő körözött! Márpedig hol felhő akad az aszályban, víznek is kell lenni földi valójában.

Nosza, indult Palkó a hegyet megmászni, s remélte, hogy tényleg fog vizet találni.
Mászott Palkó, mászott, órákig nem állt meg, de bizony sehol sem látott egy csepp vizet; elfáradt magyarost a keze meg lába, majdhogy görcs nem állott mindegyik inába.

A hegynek felénél végre csak mit látott? Hogy a kristályfalban kicsike lik tátog, egy barlangnak szája, épphogy beleférne: fogta, be is mászott a lyuk belsejébe.

Ahogy beljebb jutott, gyújtott kis világot, és a fényben messze előre ellátott: kristályból a barlang alja és teteje, kristályból falai, mintha gyémánt lenne. Indult most már Palkó, hogy jól körülnézzen, mit talál vajon a barlangnak mélyében?

S hát ahogy tovább ment, egyre hidegebb lett, mert merő jégből volt belseje a hegynek! Barlang közepében olyan jégtömb álla, Palkó nem is látta, hol van a határa. Haj, ha azt valahogy fel tudná olvasztni, menten lenne itt víz, mint a tenger, annyi!

Igen ám, de csupán a napnak sugára lehet elhivatott ekkora munkára, márpedig az nem jut a hegy belsejébe, hacsak nem akad a csúcsnál egy nagy lékbe.

Mármost mit csináljon? Pannikája várja, hogy vizet visz néki, s várja sok virágja, márpedig a jéghegyet el nem viheti, de tán kis darabját még letördelheti! Neki is állt Palkó és jégcsapot szedett, a barlang faláról tördelve a jeget, azután betette hasas tömlőjébe, s mikor teli volt már, kiment a felszínre.

Odakünn a meleg a tömlőnyi jeget szépen megolvasztá, míg tiszta víz nem lett: vitte aztán Palkó nagy-nagy boldogsággal, parolázott volna az egész világgal!

Jártában hová ment s embereket látott, mindnek elmondotta a nagy-nagy újságot: hogy a kristályhegynek legmélye jégből van, most már csak vizet kell fakasztani onnan!

Végtére hazaért saját falujába, háza ablakában Panni lesve várta, s a tömlőnyi vízzel mindent meglocsolva a nyakába ugrott, ölelte, csókolta! Megmenekült a tíz legszebbik virága, s abból majd a kertet újrapalántázza, hogyha ismét lesz víz, Palkó majd tesz róla!

A legény a hegyről itt is híven szóla; nosza, minden ember ásóra, kapára, s indultak, hol Palkó a jeget találta. Ott volt már sok népség, fejtették a hegyet, napvilágra hozni mind a belső jeget: eltűnt a kristályfal, s a forró napsugár a rengeteg jéghez végre utat talált!

Elkezdett a jégtömb szépen olvadozni, belőle tiszta víz erre-arra folyni, újra lett ér, patak, csobogott a csermely, megtelt minden folyó, kacagott az ember, boldog volt a vidék, zöld növény és állat: ismét muzsikált már a víz a világnak! Elolvadt a jéghegy, feloszlott a pára, s hamarosan eső ömlött az országra, véglegesen vége lett hát az aszálynak, azóta híre sem volt oly szárazságnak!

Muskátlis Panninak lett sok új virága, s Vízhozó Palkótól sok kis csimotája; mert mondani sem kell, összeházasodtak, s nagy boldogan éltek, míg csak meg nem haltak.