Horváth Anda: Kiscsiga és az apukája kettesben (mese)
A mese felolvasva meghallgatható itt:
Egy nyugodt, nyári napon Kiscsiga és az apukája komótosan csúsztak egymás mellett a nap melegítette füves talajon. Már éppen csak kilátszott a napocska a messzi dombok felett, mire a kedvenc fájuk alá értk kettecskén. Az utolsó centiket Kiscsiga már az apukája háza tetején tette meg.
Megálltak az öreg diófa alatt, és csendesen nézték a lenyugvó napot, ahogy rózsaszínre festette a felhők hasát.
Aztán Kiscsiga megtörte a csendet.
– Apu! Hová tűnik ilyenkor este a napocska?
– Bizonyára elfárad az egész napos tündöklésben, ezért elbújik a dombok mögött és szundikál egy jó nagyot – mondta az apuka.
– Igazad lehet – szólt helyeslően Kiscsiga, majd folytatta. – Nézd, Apu! Látom már a holdat is! Ő mit csinál?
– Valóban, tényleg ott van. Nos, ő őrzi az álmunkat éjjel. És a csillagokra is vigyáz.
– Nahát, erre nem is gondoltam! Milyen kedves tőle! – kiáltott fel Kiscsiga, majd így folytatta:
– És Apu, a fák mit csinálnak éjjel?
– Elszenderednek, és lombkoronájukban vigyáznak a megpihenő madarakra – válaszolt az apuka.
– Ó, ezt nem is tudtam. És Apu, a madarak miért dalolnak hajnalban? – kérdezősködött tovább Kiscsiga.
– Így köszönik meg a fáknak, hogy éjjel menedéket adtak nekik.
– És Apu, a csillagok, ők mit csinálnak?
– Ők pedig ránk vigyáznak éjjel, és ha sokan vannak, megvilágítják a tájat, nehogy eltévedjünk az álmok mezején – mondta az apuka.
Kiscsiga odabújt az apukájához, és elgondolkodott. Egy darabig így ültek ott csendben, majd Kiscsiga halkan így szólt:
– Apu! Leszel az én csillagom?
– Én mindig a csillagod leszek, te pedig az enyém! – válaszolta szelíden apuka.
Majd összebújva együtt várták meg, amíg a napocska előbukkan a narancssárga égbolt alól.
© Takács Tímea illusztrációja