Illés Adrienn: A hadüzenet (mese)
Főhangyász Hangya megállt a hangyaboly tetején. Ő volt az erdő legnagyobb, legszorgalmasabb hangyafészkének a legfőbb, legerősebb, legrettenthetetlenebb hadvezére.
Ha pedig már ott állt a boly tetején, akkor belefújt a sípjába. Ezt a sárga fújókát néhány hónappal ezelőtt találta az erdei tisztáson a szokásos szeméttakarítás közben, amit az emberek után kellett elvégezniük.
A síp szava visítva hasított bele az erdő nyüzsgő, csiripelő, dörmögő hangjába. A hangyafészek összes katonája, dolgozója, őre és minden-minden lakója összesereglett a dombocska előtt. Mikor mindannyian elcsendesültek és csupán csak Főhangyász Hangyát figyelték, akkor ő ekképpen szólt:
– A mai napon hadat üzenünk!
A hangyák némelyike egymásra nézett, mások megvakarták fejüket, megint mások értetlenül álltak, mert nem igazán sejtették, kinek üzennek ők hadat.
Ám Főhangyász folytatta:
– Elegünk van az emberek szemeteléséből! Elegünk van az állandó és folytonos és mindenkori takarításból, rámolásból, piszokelpakolásból! – a hangyák mozgolódni kezdtek.
– Nem folytathatják tovább ennek a csodálatos erdőnek a tönkretételét! – hangos moraj futott végig az ízeltlábúak között.
– Napkeltétől napnyugtáig mást sem csinálunk, mint a tisztást, az erdei utakat, a patakpartot járjuk és takarítunk utánuk!
A boly tagjai izegtek-mozogtak, mert egyetértettek a legfőbb vezérrel.
– Még az almacsutkákkal, a kekszdarabokkal, a kenyérmorzsákkal nincs is semmi baj – Főhangyász Hangya összeráncolta szemöldökét:
– De a műanyag flakonok, a fémdobozok, a szalvétacsíkok, a benzines kannák is itt maradnak! Azzal mit kezdjünk mi, egyszerű rovarok?
A hangyák tapsoltak, és mindenfelől ezt kiabálták:
– Igazad van Főhangyász Hangya!
A hadvezér kihúzta magát és így folytatta:
– A mai napon tehát értesítjük a többi hangyabolyt és megkérjük őket, hogy csatlakozzanak hozzánk!
Magasba emelkedtek a hangyalábak, sorra jelentkeztek azok, akik el szerették volna vinni a hadüzenet hírét. Főhangyász kijelölte a hírnököket és elmondta a hadban állás lényegét:
– Ember ebbe az erdőbe többé be nem teheti a lábát! – hangos éljenzés tört ki.
– Ha pedig mégis betenné – a hadvezér vészjóslóan felemelte a sípot –, akkor az őrködő katonáink azonnal felmásznak a lábaikon és addig csípik, marják, harapják őket, amíg el nem menekülnek a fáink közeléből.
Az egész hangyaboly tapsolt, éljenzett és hurrázott. Ám Főhangyász Hangya intett egyet, így mindenki visszavonult a feladatához.
A katonák perceken belül elfoglalták őrhelyeiket, jöttek a többi hangyaboly seregei is. Érkeztek a vöröshangyák, feketehangyák, barnahangyák, mind sereglettek az erdő apró harcosai.
Az első emberek, akiket összemartak a kis rovarok, visítva, sikítva menekültek az erdőből. A következő csoport hiába csapkodta, taposta a csipkedőket, végül nekik is iszkolni kellett. És ez így ment nap – nap után, míg aztán híre ment a városban, hogy az erdő, ahol olyan sokan megfordultak évről – évre, nos, az a csodálatos erdő megközelíthetetlenné vált a harcias hangyák miatt.
Írtak újságcikkeket, kivonult a televízió, de bejutni ők sem tudtak a sűrűbe.
Történt aztán, hogy a kisiskolások szerették volna megnézni az erdei patakot, hiszen a partján nagyokat lehet futkározni, bújócskázni és számháborúzni. Tanácskoztak, tanakodtak, homlokot ráncoltak a tanítók, aztán mégis csak azt gondolták, hogy megpróbálnak bejutni a támadó hangyákkal teli rengetegbe.
Ahol beléptek a fák közé, éppen ott állt őrt csapatával Főhangyász Hangya és azonnal parancsot adott a támadásra. Szaladtak sírva a kislányok, úgy marta őket a hangyacsípés. Seperték a lábukról a sereget a kisfiúk és húzták kezüknél fogva a felnőttek a gyerekeket, hogy meneküljenek minél gyorsabban.
Ádám, az egyik első osztályos kisfiú viszont nem sírt, nem rázta a lábát, nem csitította a pityergő lányokat, hanem lefeküdt a fűbe, a sípot tartó Főhangyász Hangyával szemben.
– Te ki vagy? – kérdezte a meglepett rovartól a fiúcska.
– Én Főhangyász Hangya vagyok – köszörülte meg a torkát a hadvezér – a legnagyobb erdei hangyaboly vezére!
– Engem Ádámnak hívnak – mosolygott a kisfiú és még közelebb hajolt az apró hatlábúhoz. – Miért kell neked a sípom? – kérdezősködött tovább a gyerek.
– Ez a tiéd? – emelte magasba a citromsárga sípot a hangya.
– Igen – bólintott a szőke fiú –, néhány hónapja, amikor szemetet szedtünk a tisztáson a szemetelők után, kiesett a zsebemből.
– Te szedtél szemetet az erdőnkben? – csodálkozott el a hadvezér.
– Igen! – felelt a fiúcska – Tudod, úgy döntött az osztályunk, hogy kitakarítja az erdőt a sok haszontalan, piszkot hagyó ember után.
– Mi miattuk állunk hadban – vágta potrohára lábait Főhangyász.
És elmesélte, hogy mit talált ki, miért csipkednek és marnak meg mindenkit. Ádám figyelmesen végighallgatta, majd így szólt:
– Szerintem a hangyák sokkal, de sokkal hasznosabbak annál, minthogy minket csipkedjenek – tenyerére tette fejét, és hangosan gondolkodott – Szerintem kellenek szemeteskukák, meg figyelmezető táblák az erdő sokat látogatott pontjaira.
– Igen! – helyeselt a hangya – Amelyekre az legyen írva, hogyha eldobálják a haszontalan holmikat, akkor alaposan ellátjuk a bajukat!
– De azért kekszdarabokat hagyhatnak – mosolygott Főhangyász.
– Meg csokoládét – nevetett Ádám.
– És cukorkát.
– Na, meg süteménymorzsát! Várj csak! – térdelt fel a kisfiú – Van is nálam egy! – és elővette a zsebéből az uzsonnáról megmaradt keksztekercset.
– Ez a katonáidé – tette le a hangya elé a fűbe.
– Ez meg a tiéd – nyújtotta oda a hadvezér a sípot.
De a kisfiú megcsóválta a fejét:
– Nem, nem! Te több hasznát veszed, mint én.
– Akkor megegyeztünk? – kérdezte az ízeltlábútól.
– Meg. Jöhetnek a kukák és jöhetnek a finomságok!
– És mi?
– Jöhettek ti is – bólintott a kis rovar, majd belefújt a sípba, és az összes társát visszarendelte a megcsipkedett, megmardosott csapattól.
A gyerekek lesétálhattak a patakhoz, játszhattak is, és köszönetképpen mindannyian otthagyták uzsonnamorzsáikat a parton.
Néhány nap múlva fából készült szeméttárolók kerültek az erdőbe.
Ádám pedig néhány barátjával elkészítette a figyelmeztető táblákat, amelyre ráírták:
„Vigyázz az erdőre! Ne szemetelj! Különben jön a hangyahadsereg!”
Illusztráció: Bachner Blanka (8 éves)
“2015-ben jelent meg első saját mesekönyvem Cintányér kalandjai címmel, melyhez Őszi Zoltán illusztrátor készített grafikákat, és az Ex- Imp Könyvkiadó szavazta meg a bizalmat a mesének. Azóta foglalkoztató könyvecskékben jelentek meg írásaim, melyek címe: A kis kukta első szakácskönyve, Mestersége címere, Nyuszi Hopp, Karácsony a Varázserdőben, Boszorkányos mesék, melyek szintén az Ex- imp Könyvkiadó gondozásában jelentek meg.”
(Illés Adrienn, a szerző)