Illés Adrienn: Gizi és Guzi meg a bárányhimlő (mese)
Gizi, a vörös hajú rongybaba óvatosan megrázta a hangosan hortyogó-mortyogó Guzit. Guzi, a plüss barnamaci nem ébredt fel, hanem hangos horkantással a jobb oldalára fordult.
– A manóba! – suttogta Gizi, s átlépkedett a mackó másik oldalára. – Ébresztő!
– Mi az? Ki az? – horkant fel Guzi. – Hol vagyok?
– Halkabban! – pisszegett a rongybaba. – Fel ne ébreszd Hannát!
– De te felébreszthetsz engem? – zsörtölődött a barnamedve.
– Gyere! – intett neki Gizi, s lemászott a polcról, mert a gyerekszoba padlóján már ott álltak, vártak a többi játékok. Gyűlést tartottak.
– Azért gyűltünk össze– kezdett bele halkan a mondandójába Gizi –, mert Hanna megbetegedett. Bárányhimlős lett.
A játékok nagyon elszomorodtak, de a rongybaba csak mondta tovább.
– Segítenünk kell neki. Egész nap óvodában volt, ahová nagyon szeret járni. De holnap már nem mehet, mert lázasan, pöttyösen, betegen nem engedik be a kiscsoportba.
– Mi lesz így vele? – bégettek a bárányok.
– Holnap lesz a tavaszváró ünnep az oviban! Mindenféle finomságok lesznek! – keseregtek az építőkockák.
– De ez még nem a legrosszabb! – vágott komoly arcot Gizi.
Mindenki feszülten figyelt.
– A legeslegeslegrosszabb az, hogy egyedül lesz, senkivel nem osztozhat ebben a baráttalan, ünneptelen betegségben.
Mély, szomorú csend telepedett a játékokra. Hallgattak a labdák, a zenélő könyvek, a falovacskák, a társasjátékok és a szoba összes lakója.
– Nekünk kell segíteni! – szólalt meg Guzi mély, dörmögős hangja.
– Hogyan? – kérdezte a sípoló papagáj.
– Kitaláljuk! – csapta össze mancsait a mackó. – Hanna mindenkit szeret és mi is szeretjük őt!
A játékok nagyokat bólogattak, s ki halkabban, ki hangosabban helyeselt. A bánatnak nyoma sem maradt, mert most mindenki igyekezett előállni valami ötlettel. A pancsoló kacsa javasolta, hogy énekeljenek, a színes ceruzák rajzot szerettek volna készíteni, az építőkockák védőbástyát építeni, a színes lepke röpködni. De ezek az ötletek a többi játéknak nem tetszettek.
Ekkor előrepattogott a piros pöttyös labda, s így szólt:
– Hanna arcocskája, kezecskéi meg az egész teste csupa-csupa piros pötty. Szerintem nagyon örülne neki, ha ti is olyan pöttyösek lennétek, mint ő, vagy mint én, mert akkor nem egyedül lenne beteg.
Olyan hangos éljenzésbe fogtak a játékok, hogy Hanna majdnem felébredt, de Gizi gyorsan elcsendesítette a szobát.
– Rendben! – mosolygott a rongybaba. – Már csak pöttyözőknek kell jelentkezni!
– Majd mi! – kopogtak a filctollak.
– Csak nekem nem lesz elég a tintám, hogy mindenkit bepöttyözzek– aggodalmaskodott a piros filc.
– Sebaj! – lendítette meg nagy mancsait Guzi. – Én leszek kék pöttyös! Nem a szín a lényeg, hanem a pötty!
Na, ezt ismét nagy hurrázás és éljenzés kísérte, így Gizi megint csak pisszegett, hogy örüljenek halkabban.
A húszdarabos filctollkészlet tollai felálltak egymás mellé, s eléjük sorakoztak a játékok. Mindenki abba a sorba állt, amilyen bárányhimlőpöttyöt szeretett volna.
Így történt, hogy reggel, amikor Hanna kikelt az ágyból, az összes játéka pöttyösen fogadta. Kék, zöld, rózsaszín, sárga, piros, barna s ki tudja, még hány színben pompáztak a szoba lakói.
A kis beteg hol az egyiket, hol a másikat ölelte magához, mert annyira örült, hogy nem egyedül bárányhimlős. Hanna örömére napokig pöttyös volt az egész gyerekszoba.
Amikor aztán a doktor bácsi azt mondta, hogy mehet óvodába, leült a játékai közé. De nem egyedül ült közöttük, mellette volt egy pici szivacs, amellyel lemosta játszótársairól a pöttyöket.
– Ha már én egészséges vagyok, akkor ti is gyógyuljatok meg – suttogta nekik, s egészen vacsoráig gyógyította őket.
Gizi orrán hagyott egyet, szeplőnek.
© Szabóné Kun Éva illusztrációja