Jankó Ilona: Mese a libbenő pille-lillékről (mese)
Lilike öt éves volt. Eddig még nem járt óvodába, mert napközben, amíg az anyukája dolgozott, a nagymamája vigyázott rá. Ősztől beíratták a lakásukhoz közel lévő Városligeti Óvodába.
Egy napon a postás levelet hozott a nagymamának. Ő elolvasta, leült, és eltűnődve mosolygott maga elé.
Lilike kíváncsian nézett rá.
– Jó hírt kaptál, Nagymama?
– Igen, egy meghívót. Meghívót az én régi óvodámból.
– Te is jártál óvodába? – csodálkozott a kislány.
– Bizony – bólintott a Mami. – Képzeld, az az óvoda éppen az idén száz esztendős. Ünnepséget rendeznek, s ebből az alkalomból engem is meghívtak.
Lilike közelebb húzódott.
– Hová jártál óvodába?
– A Petőfi Óvodába, amelyik Pestlőrincen a XVIII. kerületben van – vonta fel keskeny szemöldökét, amint suttogva kiejtette a szavakat. – Nagyon titokzatos hely. Úgy is mondhatnám, hogy mesebeli!
– Titokzatos? Mesebeli? – csillant fel a kislány szeme. Aztán, amíg óhaját megfogalmazta, még mélyebben fészkelődött be nagymamája régi, kényelmes székébe. Olyan kedvesen mosolygott, mint még soha, s egész teste belefeszült a kívánságba.
– Mesélj nekem a te óvodádról, Nagymama!
Az idős asszony elnézett messze, valahová a távolba, és belekezdett a mesébe.
– Amikor én óvodás voltam – van annak már vagy hatvan esztendeje –, még nagyon más volt a világ. Csak néhány gyerek járt óvodába, a többség otthon maradt az anyukájával. Az utcákon nem volt ilyen sok autó, az emberek gyalog jártak, meg lovaskocsival. Sokkal csöndesebb és nyugodtabb volt a világ.
Amikor megtudtam, hogy óvodás leszek, hevesen tiltakoztam, egyetlen porcikám sem kívánta az óvodát. Az első napon Édesanyám alig bírt bevonszolni a kapun. Csak szorítottam a kezét, és rimánkodtam, hogy ne hagyjon ott! Hiába, őt várta a munkahelye, és engem az óvónéni gondjaira bízott.
Láttam, hogy eltűnik kedves alakja, és az óvónéni hiába is próbált jobb kedvre deríteni, egyre az járt az eszemben, hogy miért kell nekem itt maradnom.
Csak ültem a padon, körül sem mertem nézni, és itattam az egereket.
Később játszani hívtak, biztosan ebédeltünk is, ezekre már csak homályosan emlékszem, de arra tisztán, hogy amikor lepihentünk kis ágyainkban, az óvónéni nagyon kedvesen mosolygott, aztán mesélni kezdett.
Mesélt a pille-lillékről, akik kis varázslatos lények, messzi tájakon élnek, de gyakran ellátogatnak a Petőfi Óvodába. Mihelyt tudomást szereznek arról, hogy valaki szomorú, pille-táncukkal felvidítják a szomorkodókat. Ha valaki őket figyeli, és gyönyörködik a táncukban, egyszerre elmúlik minden bánata, és csak mosolyog boldogságában.
Az óvónéni mesélt, mesélt, és én azon vettem észre magam, hogy egyszerre lágy zene tölti be a termet, s a levegőben úszva valakik közelednek.
Ó! A pille-lillék! – Örült meg a szívem, és álmélkodva figyeltem azokat a törékeny alakokat, akik időközben a szoba közepére értek. Kecses mozgásuk híven követte a muzsika dallamát. Az első három méltóságteljesen forgott, pörgött, még színes szoknyácskájuk is a zenére himbálózott. Aztán feltűnt a negyedik is, kicsit késve, iparkodott, hogy behozza a lemaradást.
Apró emberkéknek látszottak, gyermektestük hátán pici szárnyacskák verdestek, amelyek segítették őket táncukban. Figyeltem ruhájuk csillogását, az apró virágok hullámzását, s éreztem, hogy örül a szívem. Csak mosolyogtam, mosolyogtam és eltűnt minden bánatom…
Aznap arra ébredtem, hogy az Anyukám fölém hajolva kelteget.
Így ment ez másnap, harmadnap is, azzal a különbséggel, hogy egész délelőtt vártam – már nem olyan szomorúan –, hogy lefeküdjünk, és az óvónéni meséljen a varázslatos lényekről, a pille-lillékről, akik táncukkal gyerekeket vigasztalnak.
A negyedik napon már játszottam is, emlékszem, egy hintalóval ringatóztam, és alig vártam az aznapi mesét.
Jöttek is a pille-lillék, amikor itt volt az ideje. Szépen táncoltak, mint mindig, de valaki hiányzott. Számolgatni kezdtem: egy, kettő, három… igen, csak három. A negyedik hiányzott! Éppen ő, akit leginkább szerettem figyelni.
Az első három méltóságosan és tökéletesen táncolt, ám utánuk nem jött a negyedik. Pont ő, akit magamban csillagszeműnek neveztem el, nem volt közöttük.
Hogy mért volt nekem a csillagszemű a legkedvesebb? Talán mert ő nem volt olyan fegyelmezett. Apró szabálytalan szoknyalibbenéseivel, tétovaságával, amint hozzáverődött egy forgásnál az előtte lévőhöz, és az mintha méltatlankodva igazította volna helyre: – Nahát! Te kis ügyetlen!
Mindig nagyon szorítottam a kis csillagszeműnek, hogy jól sikerüljön neki a tánc.
Ám ezen a napon az én kis kedvencem otthon maradt.
Egy ideig nem mertem mozdulni, nehogy elriasszam őket, de aztán kíváncsiságom erősebb volt a félelmemnél.
– Elnézést! – szólítottam meg a legelső, sárga szoknyás pille-lillét. A vér meghűlt az ereimben, mert ő megtorpant, s a levegőben lebegve, felém kapta apró fejecskéjét.
– Bocsánat! – szóltam újra, magamban megnyugodva, mert már azon aggódtam, hogy vajon értik-e, amit mondok. – Hol van a negyedik táncos? Ma miért nem jött el hozzánk?
A sárga ruhás lille amint megértette kérdésemet, kecsesen hátravetette csöpp fejét, és kényeskedve így szólt:
– Ó, azt a kis ügyetlent nem hozzuk el többé! Mindig megbontja a harmóniát, elrontja az összhangot közöttünk. Miatta összegyűrődik a ruhánk!
Akkor összeszedtem minden bátorságom, és fennhangon mondtam:
– Pedig nekem ő a legszebb! Nekem ő a legkedvesebb!
Erre a második kis lille-pille közelebb merészkedett. Csillogó kék ruhája az arcomat súrolta.
– Biztosan nagyon örülne, ha hallaná, amit mondasz. Szegényke otthon szomorkodik, hogy ő nem táncolhat, mert ügyetlen.
– Szeretnék segíteni rajta! – jelentettem ki határozottan.
– Talán volna megoldás – libbent közelebb a harmadik, a rózsaszín ruhás lille. – Ha elég bátor vagy, segíthetsz rajta.
Bár nem éreztem magam bátornak, tovább kíváncsiskodtam:
– Mit kell tennem?
– Ha eljönnél velünk a mi világunkba, talán megmenthetnéd.
– Mehetünk! – sóhajtottam elszántan.
– Mondd velünk a varázsigét – hallottam suttogásukat, s egy szempillantás múlva már suttogtam utánuk:
Sárga virág, kék virág,
Legyen kerek a világ,
Szívem a világ közepe,
Jó varázslat, jer ide!
Éreztem, hogy testem nyomban könnyűvé és apróvá válik, hátamon kis szárnyacska nő, amely szelíd erővel emel föl a levegőbe.
Máris együtt suhantunk a titokzatos varázslillék világába. A forgószelek hátára kapaszkodva hamarosan meg is érkeztünk.
A lillék apró házacskái bájos színfoltokat alkottak a dombok között. Belépve az egyik kedves kis házikó ajtaján a többiek mutatták az utat, hogy merre menjek. Bekopogtattam, majd kisvártatva beléptem az ajtón. Az én kis csillagszemű lillém ott hevert az ágyában.
– Szervusz – mondtam félénken.
– Szervusz – emelte rám könnyes szemét meglepődve. – Nahát! Te hogy kerülsz ide? Mi járatban vagy?
– Hiányoztál nekem, és eljöttem, hogy ezt megmondjam. Mert nekem te vagy a kedvencem!
– Igazán? – csodálkozott. – Hiszen én ügyetlen vagyok, mindig elvétem a táncot, összegyűröm a többiek ruháját, lökdösöm őket…
– Ugyan már! – húzódtam közelebb. – Nem ez a legfontosabb! Kicsit gyakorolsz még, és jobb leszel mindenkinél! Hidd el, nekem te vagy a legkedvesebb! Olyan kecses vagy, olyan bájos, és abból, hogy rámhunyorítottál, tudom, hogy neked van a legjobb szíved!
– Úgy gondolod? – nézett maga elé töprengve a lille.
– Úgy! Kérlek, vigasztalj meg sok-sok kisgyereket szépséges táncoddal!
A kis csillagszemű szeméből fölszáradtak a könnyek. Apró ajkai mosolyra nyíltak.
– Szívesen megyek, ha valóban hiányzom.
– Hiányzol, persze, hogy hiányzol! – ujjongtam fel boldogan.
Azon a napon elmeséltem Édesanyámnak ezt a történetet a lillékről, akik táncukkal szomorú gyerekeket vígasztalnak.
– Na és mit mondott rá? – kérdezte Lilike.
– Örült, hogy barátaim vannak az óvodában, és már nem vagyok szomorú.
Aztán készített nekem egy babát. Megvarrta a pille-lillét, s én hosszú évekig szorongattam a hónom alatt. Ő volt a hálótársam. Talán még most is megvan valahol.
– Keressük meg! – szökkent talpra a kislány.
Aznap este, mire Anyu megjött, a padlásról, egy régi dobozból kedves kis baba bukkant elő.
Lilike boldogan porolgatta, simogatta a csillogó kis virágokkal telehintett szoknyácskát. Anyu arcára is mosolyt csalt a baba.
– Nahát! kiáltott fel – A csillagszemű pille-lille!
Lilike ámulva nézett rá:
– Te is ismered a történetüket?
– Persze! Engem is megvigasztaltak a Petőfi Óvodában! Ó! Hányszor figyeltem csodaszép táncukat! Akkoriban én is táncosnő szerettem volna lenni.
– Anyu! Én is a Petőfi Óvodába szeretnék járni. Látni szeretném a pille-lilléket!
– Ó, te kis csacsi! A Petőfi Óvoda a város másik végében van. Te a Városligeti óvodába fogsz járni. Hiszen az van hozzánk legközelebb.
– De én is látni szeretném a varázslatos lényeket!
Nagymama mindentudó mosollyal karolta át Lilikét.
– Nemsokára ellátogatunk a Petőfi Óvodába és ott – ha még léteznek a pille-lillék –, megkérjük őket, hogy hogy a te óvodádba is látogassanak el. Jó lesz így?
– Jó lesz! Nagyon jó! – nevetett Lilike.
Búcsúzáskor hóna alá kapta a kedves kis babát, és magához ölelte nagymamáját.
– Jó éjt nagymama! Ígérem, hogy nagyon vigyázok a lille-pillére!
– Jó éjt kedveskéim! – hangzott a válasz.
Aznap éjjel Lilike sokat mosolygott, mert gyönyörűszép álma volt. Talán a libbenő, táncoló pille-lillékről álmodott, akik mindig ellátogatnak a Petőfi Óvodába, hogy elkápráztassák táncukkal a szomorú gyerekeket.
Talán egyszer még ti is találkoztok velük…
Értékeld az illusztrációt: 
(35 értékelés, átlag: 4,20 out of 5)
Óvónőként dolgozom, és drámatanár is vagyok. Szeretek történeteket kitalálni. Ez a sztori az ovink századik szülinapja alkalmából, személyes átélések nyomán született. (az író bemutatkozása)