Kálmánchey Laura: A napraforgó álma (mese)
Egy napsütéses kora reggelen a kis napraforgó nagyot nyújtózkodott, arcát a nap felé fordította, és arra gondolt, milyen gyönyörű álma volt az éjjel. Egy méhecske repült el mellette, feltűnt neki a napraforgó önfeledt, boldog mosolya, ezért megállt egy pillanatra, hogy megtudja az okát.
– Hát te minek örülsz ennyire mindjárt ilyen kora reggel? – kérdezte kedvesen érdeklődve.
– Szépet álmodtam – felelte a napraforgó mámoros arccal.
Már éppen vett egy nagy levegőt, hogy belekezdjen a mesélésbe, de a méhecske nagyon elfoglalt volt. Most, hogy megtudta a jókedv okát, már nem akart maradni, tovább repült.
A kis napraforgó rendületlenül mosolygott. Egy pillangóraj repült arra, vidáman kergetőztek a nyári, virágillatú melegben, amikor nekik is szemet szúrt a napraforgó tündöklő jókedve.
– Miért mosolyogsz ilyen boldogan? – kérdezték egymás szavába vágva.
– Annyira szépet álmodtam – kezdte a napraforgó, de miután a pillangók meghallották a válaszát, mindjárt tovább repültek.
A nap már delelőn járt, rekkenő hőség volt. A napraforgótábla egykedvűen pompázott, csak a kis napraforgó mosolya volt töretlen. Egy szöcske ugrott a szárára, hogy szirmai árnyékában enyhülést találjon a nagy melegben. Feltűnt neki a napraforgó boldogsága, ezért rákérdezett:
– Mitől vagy ilyen boldog, amikor olyan hőség van, hogy alig lehet bírni?
– Nagyon szépet álmodtam.
– Értem – mondta a szöcske. – Jó neked, hogy szoktál álmodni. Én épp csak lehajtom a fejem, és máris elalszom.
Azzal már ugrott is tovább. Bárányfelhők tűntek fel az égen, csapatban jöttek, és szórakoztatta őket a napraforgó ragyogó mosolya, de nem mondhatták el neki, túl magasan voltak.
Hangyacsapat érkezett a napraforgó szárához. Egy lehullott levél eltorlaszolta a megszokott útvonalukat, ezért kitérőt kellett tenniük, amíg eltakarítják az útról az akadályt. Egyikük felmászott a napraforgó szárára, onnan terelte a többit, és dirigálta az akadálymentesítést. Egy pillanatra feltűnt neki a napraforgó boldog ragyogása, de nem volt ideje ezzel foglalkozni, nemhogy még kérdéseket is feltegyen. Gyorsan elvégezte a feladatát, majd csatlakozott a többiekhez, és elmasírozott.
A nap már leáldozóban volt, fénye megszelídült, a vakító fehér narancsos, pirosas árnyalatokká változott. A tücskök újult erővel zendítettek rá, a rigók búcsúzkodni készülődtek. A napraforgó rendíthetetlen nyugalommal és boldogsággal mosolygott, csak azt sajnálta kicsit, hogy senkinek nem tudta elmesélni, mit álmodott, pedig azt gondolta, ha elmondaná, talán a többieknek is jobb kedve lenne tőle. De senkinek nem volt ideje végighallgatni, ezért, csak úgy magának, halkan mesélte el az álmot, nehogy másnapra elfeledje:
– Itt álltam a napraforgótábla közepén, pont úgy, mint most. De már nagy voltam. Körülöttem a madarak már kikeltették a fiókáikat, már a fiókák is felnőttek, és én még mindig itt álltam. A hangyák begyűjtöttek minden eleséget, amit csak a mezőn találtak, tele volt az éléskamrájuk, és én még mindig itt voltam. Az őzmamák is felnevelték a gidáikat az erdőben, és én még mindig itt voltam. Lassanként múlt a nyár álmomban, hűvösebbek lettek a reggelek, éreztem, hogy a hajnali harmat is egyre hűvösebb a száramon, és már nem esik mindig olyan jól. De amitől a legboldogabb voltam álmomban, és amitől most is boldog vagyok, az nem az, hogy mindezt láttam, hanem az, hogy a nap folyamatosan sütött rám. Minden nap, reggeltől estig. Hát, ennek örülök ilyen nagyon.
Miután elmesélte csak úgy, magának, az álmát, lassanként lehajtotta a fejét, és elaludt. Elalvás előtt utoljára még arra gondolt, milyen kár, hogy ezt nem mesélhette el a többieknek, hogy nem mondhatta el nekik, hogy bármi fog is történni, bárhogy múlik is a nyár, a nap mindig sütni fog.
A szerző illusztrációja