Krisztina Currier: A Fekete-domb
Réges-régen, még sokkal azelőtt, hogy az égig érő fák megtanultak beszélni, élt egy különös manó a Rengeteg erdő mélyén. Hosszú csíkos sapkáját a földön húzta, nagy pocakja kedvesen gömbölyödött, az orra pedig leginkább egy bimszli-bumszli nagy krumplihoz hasonlított. Tulajdonképpen nem sokban különbözött azoktól a manóktól, akikkel eddig találkozhattál; leszámítva persze azt, hogy tetőtől talpig teljesen átlátszó volt. Úgy bizony, s ha nem hiszed, mutatok róla egy képet, így ni:
A szerző illusztrációja
Ideje legnagyobb részét a Fekete-dombon töltötte, s zsákjába gyűjtött napsugarakat a borús napokra. Ó, az a különös domb! Eltekintve attól, hogy tökéletesen fekete volt, s rajta minden egyéb is, akárcsak a korom, mégis csodás volt.
Ott találkozott Linda először a manóval. Linda amolyan aranybarna fürtös kislány volt, csillogó topázos pántos cipőcskében, és tulipán volt a jele az oviban.
Amikor Linda a dombhoz ért, fátyolosan hullni kezdett az eső, ezért behúzódott az egyik nagy, lombos fekete fa alá. Úgy adta a szerencse, hogy azalatt a fa alatt kucorgott a manó is.
A szerző illusztrációja
– Szia – szólította meg bátran a kislány.
– Te nekem köszöntél? – kérdezett vissza módfelett meglepetten csíkos sapkája alól az apró lény.
– Persze, hogy neked, nincs itt senki más rajtunk kívül – mondta kedvesen Linda, majd bemutatkozott. – engem Lindának hívnak, neked mi a neved?
– Még hogy a nevem mi… – morgott alig hallhatóan a manó, végül csak kibökte a nevét. – Alfréd, nem mintha számítana.
– Linda furcsállta a választ, de túlságosan kíváncsi volt ahhoz, hogy annyiban hagyja a dolgot.
– Te ilyen zsörtölődős manó vagy? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
– Még hogy zsörtölődős… ugyan kinek zsörtölődnék? Nem beszélget velem soha senki.
– De hiszen én épp beszélgetek veled, Alfréd! Mi lenne, ha játszanánk valamit?
Na, erre aztán már Alfréd is felhagyott a morgással, játszani ugyanis nagyon szeretett.
Hamarosan elállt az eső. Ekkor előbújtak a fa alól és a nagy fekete lejtő felé vették útjukat. Miközben ugrándozva haladtak és fekete lepkéket kergettek, Alfréd elmesélte, hogy réges-régen ez a vidék csupa csudaszínben pompázott, mígnem egy napon a gonosz boszorkány sötétségbe nem borított mindent, beleértve az összes fát, bokrot, állatokat, de még a tündéreket és manókat is.
– S te hogy nem lettél fekete, Alfréd? – csattant fel a kérdés Lindából.
– Amikor mindez történt, én épp az egyik Szivárvány-forrásnál játszottam a fénymanókkal, és nem láttam, miféle szörnyűség történik körülöttem. Csak kacagtam és kacagtam csukott szemmel, s a vidámságon nem fog még az ilyen gonosz átok sem. Mire kinyitottam a szemem, eltűnt minden szín és minden vidámság. Azóta szomorú és magányos mindenki. Én nem láttam a boszorkányt, ezért nem hatott rajtam teljesen az átok. Így viszont, hogy nem vagyok fekete, mint a többiek, senki nem barátkozik velem – a történet után Alfréd búsan a föld felé kókasztotta fejét.
Végre megérkeztek a nagy lejtőhöz. Ott Linda kitalálta, hogy a lejtőn felfelé bukfencezzenek. Na, ez aztán a legmókásabb dolog, amit egy lejtőn művelni lehet! Bizony ám, azóta jómagam is kipróbáltam, és tényleg így van!
Talán mondanom sem kell, bukfencezés közben mindketten csupa sárosak lettek, a hajuk pedig úgy összekócolódott, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak szedett-vetett szénakazalnak nevezném. Gertrúd, a rigó, aki az egyik közeli faágon üldögélt, jóízűen kacagott is a látványon. Ezzel azonban nem volt egyedül, ugyanis Alfréd és Linda is úgy, de úgy viháncoltak, hogy abba még a fűszálak is belezöldültek.
Nem viccelek, mire körbebukfencezték a lejtő utolsó buckáját is, az egész csupa zöldre változott. Kivéve persze a pitypangokat, melyek büszkén sárgállottak, mint a déli napsütés. Amikor mindezt észrevették, még jobban nevettek. Csatlakozott hozzájuk Gertrúd is, aki elindult szertecsicseregni az örömét, s röptével meg sem állt, míg minden tollas társa meg nem hallotta s vele nem tartottak.
Ahogy sorra fakadt dalra a többi rigó, poszáta, pinty és szajkó is, úgy nyerte vissza minden az eredeti színeit: kéket, zöldet, sárgát, vöröset, narancsot, fehéret. Ezer irányba röpültek, s vígan csiripeltek, ugrándoztak, öltöztették tarka színekbe dalaikkal a fákat, bokrokat, kókadt fekete virágokat.
A szerző illusztrációja
Mindeközben Alfréd és Linda sem tétlenkedtek: szaladtak kézen fogva, amerre csak láttak, s vidámságukkal betöltötték a mezőket, dombokat, völgyeket.
Újra felfakadtak a Szivárvány-források, újra üde színekben pompáztak a gyümölcsfák. Az akácok, a virágok frissen illatoztak, s amikor az eső újból megeredt, a szikrázó napsütésben a szivárvány sok idő óta először nem fekete hidat húzott az égig érő fák között, hanem káprázatos színeset, amelyre ha ránéz az ember, szíve ámulattal telik meg.
Linda is hosszasan elmélázott a sokszínű szivárványon, s amikor ismét Alfrédra tévedt a tekintete, alig ismerte fel. A tetőtől talpig átlátszó manóról is feloldódott a gonosz átok, s visszanyerte barátságos színeit. Sapkáján kék-fehér csíkok sorakoztak, ingje zöld kockás, nadrágja téglavörös volt.
A szerző illusztrációja
Linda és Alfréd örök barátok lettek. Rengeteget játszottak együtt, a többi manóval és tündérrel. Attól a naptól kezdve nap nem ért úgy véget, hogy ne zengett volna kacaj a Rengeteg-erdőben. A boszorkány pedig, látva, hogy a vidám szívűeket még gonosz varázslatával sem győzheti le, elkotródott a világ végére, ott lepottyant a világról, és örökre eltűnt.
A Fekete-dombot elnevezték Szivárvány-dombnak, s talán e pillanatban is épp felfelé bukfenceznek rajta a manók, tündérek és Linda.
Bemutatkozás:
Krisztina Curriernek hívnak (vezetéknevem férjem után külföldi csengésű). Hivatásomat tekintve gyógypedagógus, illetve keresztény szemléletű lelkigondozó vagyok (elsősorban gyermekekre, fiatalokra specializálódva). Meséket 6 éves korom óta írok, maga pedig a mesékkel gyógyítás ötlete nagyjából 10 évvel ezelőtt kezdett el komolyabban foglalkoztatni. Mindkét szakdolgozatom ebben a témában írtam, különböző szemszögből megközelítve a kérdést, a cél azonban mindig ugyanaz maradt: elérni a gyermeki lélek azon zegzugait, ahová a meséken kívül nem lehet más eszközökkel óvatosan benyúlni.
Hosszútávú célom olyan meséket, mesesorozatokat írni, melyek célzottan terápiás hatással bírnak az olvasóra/hallgatóra, legyen szó traumatikus élményről, kapcsolódási sérülésekről, regresszióról, sajátos nevelési igényről, stb. Ezen témában komoly kutatásokat végeztem, és történeteimet különféle szempontok alapján kategorizálom, valamint igényre szabva írom meg őket.