Kurucz Tímea: Guszti, a dühös, dobálózó gesztenyefa (mese)
Guszti, a gesztenyefa a park közepén állt és aljas módon viselkedett az emberekkel. Amikor valaki arra sétált, leveleivel jól képen törölte az illetőt, sőt, még el is fenekelte. Máskor összegyűjtötte a gesztenyéit és megdobálta vele a járókelőket – sajnos kitűnően tudott célozni –, vagy a gyökereivel felbuktatta őket. Előfordult, hogy megvárta, míg egy gyanútlan galamb félig megépíti egyik ágán a fészkét, majd kiszemelt egy arra járót és fejbe vágta a fészekkel. A pórul járt embereken jót nevetett.
Egy napon Mandula, a mókus a gesztenyefa egyik széles, kényelmes ágán heverészett. Döbbenten nézte, amint Guszti összegyűjtött esővízzel lelocsolt egy kisfiút, utána pedig még meg is csipkedte.
– Miért bánsz így az emberekkel? – kérdezte Mandula.
– Mert bosszút állok rajtuk! – válaszolta dühösen a fa. – Az emberek mindig csak keresztbe tettek nekem. Alig bújtam ki a földből, máris küzdenem kellett, hogy növekedni tudjak. Tudod te, milyen nehéz egy zsenge fának egy szemétkupac kellős közepén kihajtania? De nem volt elég a szeméttel harcolnom, de nem ám! Még fiatal fa voltam, amikor megtépték a leveleimet, megkarcolták és megrugdosták a törzsemet, szaggatták gyenge gallyaimat. Hiába adtam meg magam az égbe emelve ágaimat, hiába lengettem fehér zászlóként a rám dobált papír zsebkendőket, hiába ajánlottam fel nekik tiszta levegőt a saját bűzös levegőjük helyett. Azt hiszed, kegyelmeztek nekem? Dehogy!
Guszti bosszúsan legyintett az egyik ágával.
– Akkor bosszút esküdtem! Amint elég erőssé váltam, minden embert móresre tanítottam, aki elment mellettem. Ma is ezt művelem, és elhiheted, nagyon jól szórakozom. Nincs is kedvesebb elfoglaltságom, mint kieszelni valami cselt és megregulázni az emberféléket. Csatlakozz hozzám, igazán jó csapat lennénk! Míg te tobozzal és makkal dobálnád őket, én gesztenye-záport zúdítanék rájuk és a vastagabb ágaimmal a földbe döngölném őket.
Guszti harsány hahotázás közben a törzsét csapkodta ágaival, annyira tetszett neki a saját terve.
– Inkább nem akarok részt venni ilyen aljasságban – válaszolta hűvösen Mandula. – Te válogatás nélkül mindenkit csak bántasz. Mondd, tettél már bármi jót másokkal eddigi életedben?
– Á, ilyenre nincs időm! – legyintett Guszti. – A bosszúállás nagyon időigényes, de szerencsére roppant szórakoztató feladat.
– Nem kellene mindenkit azért büntetned, ami régen történt veled – vélekedett Mandula.
– Dehogynem! Minden ember semmirekellő! Megérdemlik! – kiabált dühösen Guszti.
– Biztosan vannak olyan emberek, akik bántják a fákat, sőt az állatokat is. De többen vannak, akik vigyáznak ránk, jót akarnak nekünk! Két toboz-termésnyi idővel ezelőtt történt, hogy mókusszuperhős akartam lenni, ezért becsukott szemmel ugráltam fáról fára, de leestem az egyik tölgyről. Ott feküdtem mozdulatlanul, és fájt minden porcikám. Szerencsémre megtalált egy embergyerek, Bence, és az állatkórházba vitt. Miután meggyógyultam, visszavitt a családomhoz. Azóta is rendszeresen találkozunk uzsonnaidőben, mindig hoz nekem valami finomságot, én pedig összegyűjtöm neki a legkülönlegesebb, legszebb tobozokat, amit csak találni lehet az erdőben. Látod, biztos vagyok benne, ha az én barátom, aki jószívű és kedves, erre járna, őt is elagyabugyálnád!
– Ez pontosan így van! – bólintott Guszti kajánul vigyorogva. – Nem hiszek neked, én jobban ismerem az embereket, mint te. Egyébként meg jut eszembe: az ellenségem barátja az ellenségem! – azzal Guszti alaposan megrázta magát, és Mandula lepottyant az ágáról. Zuhanás közben az utolsó pillanatban sikerült átugornia a szomszéd fára.
Jó darabig felé se nézett a bosszúálló gesztenyefának. Néhány hónappal később azonban erőt vett rajta a kíváncsiság és felkereste a park rémét, Gusztit.
Alig ismert rá. A gesztenyefa hüppögött és sírdogált, eközben csüggedten lógatta ágait.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezte döbbenten Mandula.
– Ne is kérdezd! – válaszolta siránkozva Guszti. – Egy hatalmas vihar megszaggatott, elpáholt! Villámok hasították testem, vad szél tépázta gyönyörű lombkoronám… Azóta használhatatlanok megtört ágaim, csak hasztalan cipelem őket, arra pedig nincs erőm, hogy új ágakat növesszek. Bárcsak valaki megszabadítana a terhemtől!
Guszti ekkor megpróbálta egyik törött ágát felemelni, de az erőtlenül visszahanyatlott.
Mandula megsajnálta a viharvert fát. Segítséget kért barátjától, Bencétől. Bence meg az apukáját hívta segítségül. Elballagtak együtt Gusztihoz, és gyengéden rendbe tették Guszti lombját.
A gesztenyefa végre pompásan érezte magát. Boldogan lobogtatta leveleit, és mosolyogva ölelte magához frissen szerzett ember-barátait.
– Mindig hálás leszek nektek! – sóhajtotta.
Bencéék onnantól rendszeresen felkeresték Gusztit, sokszor vendéget is vittek magukkal. Guszti pedig rájött, nem is olyan kibírhatatlan az emberféle népség. Ennek megfelelően soha többé nem bántott senkit. Sőt: a nyári hőségben leveleivel legyezte a piknikező családokat, az arra járó gyerekeket pedig átölelte ágaival, majd óvatosan felemelte őket a magasba, úgy hintáztatta, ringatta az örömükben sikkantgató, nevetgélő apróságokat.
Így lett Gusztiból, a sértett, dühös, pofozkodó gesztenyefából a park ékessége: a békés, mindig vidám fa, a gyerekek legjobb barátja.
© Kurdi László illusztrációja
Értékeld az illusztrációt: 
(58 értékelés, átlag: 4,41 out of 5)