Lelkes Miklós: Mi való a pokolba? (mese)
Egyszer egy gazdaemberhez alkonyat után bezörgetett az ördög:
– Hé, te gazda, add ide a szamarad, viszem a pokolba! Van közöttünk egy tudós, könyvbogarászó ördög, azt mondta, hogy a szamár szép fülű állat, el tud húzni egy kiskocsit, és a húsa is igen jó.
A gazda megijedt, de olyasféle ember volt, hogy minél inkább megijedt, annál inkább vágott az esze.
Kissé remegő hangon bár, de így szólt az ördöghöz:
– Nem való a szamár a pokolba, rosszul gondolja a te tudós ördögöd. A szamár többnyire jámbor jószág, de ha megmakacsolja magát, nem megy tovább, nem hallgat senkire, a végén meg úgy végigvágtat a hátadon, hogy a bőröd bánja.
Az ördög csak ragaszkodott a szamárhoz. A gazda erre azt mondta, hogy elkíséri őket a pokol bejáratáig.
A pokolfajzat hosszú kötélen vezette a szamarat. Közben koromsötét lett. Amikor a faluvégi sziklás dombhoz értek, a gazda kioldotta a szamár nyakában levő kötelet, és egy nagy sziklához kötözte, a szamarat viszont egy távolabb levő körtefához. Az ördög rögtön észrevette, hogy nem akar tovább menni a szamár. Nagyot ordított, és elkezdte húzni a sziklát, amelyet a szamárnak hitt.
Az ördög hangjától megijedt szamár buzgón iázott a vadkörtefánál. A pokolfi egyre mérgesebb lett, mind vadabbul rángatta a sziklát a sötétben. Egyszer csak akkorát rántott rajta, hogy a szikla nekiindult a domb lejtőjén, végiggördült az ördögön, belenyomta a földbe, majd eltűnt valahol a patak menti bokrok között.
Az ördög sebes háttal, szikrázó szemekkel mászott ki a földből, és dühösen mondta a gazdának:
– Igazad volt! Ilyen komisz állat, mint a szamár, nem való a pokolba! Megyek, és jól meghúzom a tudós ördög veres füleit!
A gazda megkönnyebbült, hazaballagott. Azt hitte, hogy nem látja többet az ördögöt.
Rosszul hitte. Egy évre rá megint bezörgetett az ablakán:
– Hé, gazda, adj nekem tyúkot, hadd vigyem a pokolba! A pokolbéli könyvbogarászó ördög az állítja, hogy tojást tojik, és a húsa igen ízletes. Én még sohasem láttam tyúkot, mutasd meg, add ide a tiédet!
A gazda megijedt, de igyekezett nyugodt hangon figyelmeztetni az ördögöt:
– Jaj! Nem való a tyúk a pokolba! Rosszul tudja a te könyvmoly ördögöd! Nagyon veszélyes állat a tyúk! Én is kint tartom a tyúkomat az erdőben, annyira veszedelmes. Ha hozzányúlsz, a szemed bánja, mert a tyúk nagyon harcias állat!
Az ördög ragaszkodott a tyúkhoz. A gazda elvezette az erdő mélyébe, ahol egy iszonyúan magas fa tetején sasmadár ült a fészkében, a tojásain. A gazda rámutatott a sasra:
– Ott van a tyúkom, de még egyszer figyelmeztetlek: veszélyes állat!
Az ördög elkezdett felfelé mászni a fán, hogy megfogja és lehozza a tyúknak hitt sast. A sas azonban ezt nem várta be, és a fára mászó ördög fizimiskáját erős csőrével, karmaival úgy megrongálta, hogy alig lehetett ráismerni. A végén kampós csőrével az ördög egyik szemébe csapott. Erre a pokolból jött kínjában elengedte a fát és leesett.
Amikor egy kis szünetet tartott a jajgatásban, így nyöszörgött a gazdának:
– Igazad volt! Ez a pokolravaló tyúk nem való a pokolba! Megyek haza, és azt a tudós ördögöt mindkét szarvammal háromszor megdöföm!
A gazda most már holtbiztos volt abban, hogy az ördög nem tér vissza többé.
Ám élő ritkán lehet valamiben holtbiztos. Elgurult két kerek esztendő, és megint bezörgetett a gazdához az ördög:
– Hé, te gazda! Add nekem a tehened! Szükségem van rá a pokolban. Azt mondta az a könyvfaló tudós ördög, hogy a tehén finom tejet ad, no meg húsából is pompás pecsenye süthető!
A gazda elkezdett jajgatni, mint akitől valami rettenetes dolgot kértek:
– Jaj, jaj, jaj! Ne kívánd ezt tőlem! Olyan borzalmas, félelmetes állat, mint a tehén, dehogy való a pokolba! Hazudott a te tudós ördögöd. Én is egy barlangban tartom a tehenem, a hegyek között, úgy félek tőle! Nem tejel az, még az ördögnek sem! Egyszer hozzányúlsz, százszor bánod!
Az ördög ragaszkodott a tehénhez. A gazda nagy sopánkodással, sűrű figyelmeztetések közepette, elvezette az ördögöt egy medvebarlanghoz, amelyben éppen anyamedve lakott, két kis medvebocsával.
Az ördög bemászott a barlangba, de a gazda kint maradt. Sötét volt a barlangban, de az ördög buzgón tapogatott ide-oda. Sikerült is kitapintania a medve orrát.
A medvék nagyon kényesek az orrukra. Nemigen viselik el az orrtapogatást. Az anyamedve erős, hegyes fogaival rögtön elkapta az ördög kezét, és úgy megropogtatta, hogy a sátánfajzat mindent inkább kívánt volna már kínjában, mint ilyen tehenet. Persze, az ördög sem maradt adósa a medvének, de a medve különösen veszélyes akkor, amikor kicsinyei vannak. Egy darabig ördögordítás vegyült a medvebömbölésbe.
Végül az ördög kimászott a barlangból. Előbb a sebeit nyalogatta, majd tövestül kihúzott dühében egy kisebb fát, és így szólt a gazdához:
– Igazad volt! Ilyen tűzrevaló, borzalmas állat, mint a tehén, nem való a pokolba! Látod ezt a fát?! Ezzel verem el annak a hazudós tudós ördögnek a fenekét, de nem egyszer-kétszer, hanem sokszor! Csak azt nem tudom, hogy ez a zörgős zacskó, amit a pokol bejáratánál találtam, a pokolba való-e, vagy jobb, ha itt hagyom?
A gazda megnézte, hogy mi van a zörgős zacskóban. Látta, hogy tele van drágakövekkel.
Most kezdett csak jajgatni igazából:
– Jaj! Jaj! Jaj! Ezek a Nagy Szemkivájó Tyúkmadár tojásai! Ezekből a tyúknál százszor veszedelmesebb madár kel ki, már úgy értem: annál a közönséges tyúknál is veszedelmesebb, amelyikkel az erdőben, a fatetőn találkoztál! Fuss gyorsan a pokolba, és többet ki ne dugd onnan azt a szőrös képed!
Az ördögnek több sem kellett. Úgy visszafutott a pokolba, hogy a kergetett nyúl sem szalad gyorsabban.
A gazda pedig már hallotta gyermekkorában a mesék végén, hogy minden jó, ha a vége jó, de ennek az ördöngösen ördögös történetnek az elején maga sem gondolta volna, hogy ilyen jól, drágakövekkel ékesen fog végződni számára!