Lelkes Miklós: Túrógombóc, szilvás gombóc (mese)

Megjelent: 2020. augusztus 16. Kategória: Hangos mese, Lelkes Miklós, Mese

A mesét elmondja Mészáros Andrea – meghallgatható itt:

Fiatalember ballagott az úton, vállán tarisznyával. Úgy lógatta az orrát, mintha éppen néhány perce rabolta volna ki hét vízipisztolyos víziördög, vagy más hasonló szerencsétlenséget akasztott volna nyakába a balsors.

A sasszemű varázsló már messziről látta, hogy ennek az embernek nagy búja-baja lehet. Kíváncsiságában macskává változtatta magát. Pompás öltözetű, délceg kandúrrá. Előhipphoppolt egy négylovas hintót is, kocsissal a bakon – no, ez a kocsis, mielőtt ember formájú lett volna, még a varázsló cicájaként nyalogatta a tejfölt az úti köcsögből. A hintóval odahajtatott a cicavarázsló a lógó orrú mellé, és bemutatkozott:

– Gróf dorombolóföldi Feketecsizmás Nagybajuszos Mátyás vagyok. Merre tart az úr? Tart-e még, amit a tarisznyában tart?

– Magam sem tudom hova, merre… – válaszolta szomorúan a fiatalember. – Talán az akolba, talán a pokolba. A nevem: Kerékkövető János. Hej, cudar élet, oda a házam, oda feleségem, pedig milyen felségesen főz az a feleség! Meg süt is! Most megyek világgá, talán valahol jóllakhatok túrógombóccal!

A cicaalakot öltött kíváncsi varázsló e szavakra még kíváncsibb lett:

– Mi történt a feleségével, orrlógató uram? A túrógombóc jó a bánat ellen? Ezt eddig nem is gyanítottam!

Megvendégelte foghagymás kolbásszal és kerek cipóval – és lassan-lassan kihúzta belőle az igazságot. Ez az ember arra kérte otthon feleségét, hogy főzzön neki túrógombócot, de az elvetemült nagy kontyos feleség e kérésnek csak felét teljesítette: gombócot főzött, de szilvásat! Ezen ő, a férj, nem nevetett, a gombócból nem is evett, szoknyás feleségével összeveszett, nem félig, egészen, túrógombóctalanságában kabátját begombolta, kalapját fejére tette – és nekivágott a világnak.

A varázsló macska alakjában is jót nevetett a dolgon – de csak magában. Ezer kolomp, hol a bolond? Piti-pata, száz ló, rúgós – megér csacska csetepatét gombóc, akármilyen túrós? Arra gondolt: helyre kell billenteni e férjecske eszét, amíg nem késő. Ha kell, akár némi varázslat segítségével!

Hamarosan megállt a hintó, mert meg kellett állnia. Az út porában medve bőgött, bömbölt, könnyezett, kesergett fülkínzóan. Kiszálltak a hintóból, kérdezgették a bundást: mi lelte?

Kiderült: összeveszett feleségével, a kedves és hűséges medveanyóval, mert az málnás lepénnyel várta őt mézes lepény helyett! Ő ugyan mindkettőt szereti, de a mézeset jobban! Most ezért bőg bele a világba…

– Jobban tennéd, ha hazamennél kibékíteni feleséged! A lepény nem túrógombóc. Szamárságon vesztetek össze! – korholta a medvét János.

A medve erre brummogott, brümmögött, tűnődött, eleinte nem akart hazamenni, de amikor egyesült erővel letolták az útról, mégiscsak elindult barlangja felé.

Megettek a kerekek egy-két kilométert, lehet, többet is. Nyulacska makogott-búslakodott előttük az úton. Megálltak a hintóval, nem akartak keréklaposított nyuszit csinálni. Kérdezgették tőle: mi a baj, s nagyobb-e az, mint tavaly?

Kiderült, hogy be miért borult. A nyuszi felesége ebédre káposztát tett férjeura elé, a megrendelt sárgarépa helyett. Emiatt a férj összeveszett szépfülű-szépszemű feleségével, ezért bánkódik most az út közepén.

– A káposztát talán nem szereted? – csodálkozott János.

A válasz felfedte, hogy szereti a nyuszi, nagyon is, de ha egy nyúlférj sárgarépát rendel, répa sárguljon az asztalon!

– Lógófülű szamárság ez! – méltatlankodott János. – A káposzta nem túrógombóc! Ilyen csip-csup dolgon összeveszni! Nem szégyelled magad? Fuss haza, békítsd meg a feleséged! Ne késlekedj: amott jön egy oktondi rókafeleség, annál meg nyulat rendelt a férj ebédre!

Megijedt a nyúl, úgy elfutott haza feleségbékítésre, mint a nyúl, sőt még annál is jobban.

Továbbhintózott János a cicaelőkelőségnek tűnő varázslóval. Egyszer csak látják: szoknyás ördög ül az út közepén és szívet-agyat megrázóan visít, de úgy, hogy minden madarat elijeszt a környékről.

Megállították a hintót, leszálltak róla és tudakolták a patás asszonyság kesergő fülrémítgetéseinek okát. Kissé csendesedett az ördögasszony, és elhüppögte mit parancsolt neki keménybőrű, hatalmas szarvú férje: hozzon neki a pokolba, a legnagyobb üstbe egy makacs, semmiségért mérgeskedő férfiembert, aki élete párjával képes összeveszni azon, ha túrógombóc helyett szilvás gombócot talál a tányérján. Hol talál ő ilyen nagyra nőtt fülű, csoda szamár embert?

Megvakarta János a saját fejét, tűnődött kicsikét, de azután magabiztosan válaszolt:
– Ilyen embert, biztosítom, az egész földtekén sem talán, szépséges szarvú jóasszony! Magam egyszer ismertem egy ilyet, de annak már megjött az esze! Menjen haza a pokolba és mondja csábos mosollyal férjecskéje szemébe a földi közmondást: AHOL NINCS, OTT NE KERESS!

Feltápászkodott az ördögasszony, köpött egy kénkövesen cifrát, majd pedig elsétafikált a pokol felé. János pedig így szólt a cicagrófhoz, dorombolóföldi Feketecsizmás Nagybajuszos Mátyáshoz:

– Azt javasolom, gróf uram, hogy ne cicázzunk tovább az idővel! Jöjjön velem haza, legyen a vendégem finom szilvás gombócra. Bár nem tudom, hogy a cicák szeretik-e az ilyesfélét.

Abban a pillanatban a varázsló visszaváltozott emberré, és a meghökkent, leesett állú, nagyra nyílt szemű Jánosra nevetett:

– Ne féljen, Kerékkövető János úr! Szeretem a szilvás gombócot is, nem csak a túrógombócot. A kocsisom meg, látja, e pillanatban visszaváltozott cicává. Gondolom, neki is akad valami az úr kamrájában: vagy egér, vagy szalonna.

Megfordult a hintó, mentek visszafelé, de később János is megfordult-megperdült az ebédlőasztalnál, amikor vendégével hazaérkezett. A szilvás gombócok mellett ugyanis, külön tálon, remek túrógombócok büszkélkedtek, gömbösködtek.

Kapott is ám puszikat János felesége! Férjecskéje megtanulta már, hogy a családi béke még a családi asztal túrógombócainál is fontosabb!

Illusztrálta: Sárosi Sarolta