Pelesz Alexandra: Nagy kaland a kicsi Miskával (mese)
Zéti a magas fűszálak közt hasalt, maga elé terítette nagy, üres lapokkal teli füzetét, és rajzolni kezdett. Hatalmas, cirádás betűket kerekített a ceruzájával, aztán ki is színezte őket. Hosszan, aprólékosan dolgozott, a szivárvány minden színét felhasználta. Amikor a betűkkel elkészült, hosszasan nézegette a művét.
– Valami még hiányzik – gondolta, és komoly arckifejezéssel próbált rájönni, hogy mi az.
– Megvan! – kiáltott fel hangosan, amikor végre eszébe jutott, és újra rajzolni kezdett. Kikerekítette a kis formát, aztán jöttek a lábacskák, majd a piros színes ceruza, végül a fekete pöttyök. Amikor elkészült, elégedetten tanulmányozta a füzetlapot. A betűk szépen sorakoztak egymás után:
VAKÁCIÓ
Az Ó betűn pedig egy katicabogár csücsült. Az volt rajta a vessző.
Zéti imádta a bogarakat. Szinte az összes fajtát ismerte egytől egyig, a krumplibogarat, a rózsabogarat, a szarvasbogarat, a bodobácsot… és a legeslegszebbet, a katicabogarat. A nyári szünetek nagy részét „bogár-felkutató küldetés” elnevezésű játékkal töltötte.
Most, ahogy nézte az apró katicát, amelyet az ó betűre rajzolt, hirtelen kedve támadt bogarakat gyűjteni. Rohanni kezdett az udvaron át, a kisebb bokrokat átugrálta, a nagyobbakat kikerülte. Hamar a házhoz ért, felszökdelt a lépcsőn, és a teraszajtón át belépett az előszobába.
– Anya! – kiáltott a konyha felé. – Kaphatok dunsztos üveget? Tudod, olyat, aminek kilyuggatod a tetejét, hogy menjen bele levegő.
– Zéti – kezdte rosszallóan az anyukája. – Mondtam már, hogy nem jó a bogaraknak, ha bezárod őket.
– De annyira szeretem őket! És az üvegben mindig tudom nézegetni! Kérlek!
Édesanyja nagyot sóhajtott, majd eltűnt a kamrában. Csörgés, zörgés hallatszott, aztán hamarosan megjelent, kezében a tavalyi, lyukas tetejű üveggel.
– Köszi, anya! – vette magához a bogár-lakot Zéti, majd kiviharzott a kertbe.
A nagyi kertjében az volt a jó, hogy telis-tele volt bogarakkal. Zéti már azt is tudta, hogy ott talál a legkönnyebben katicabogarat, ahol apró levéltetvek bújnak meg a növényeken. Nem telt bele pár percbe, már talált is egy szépséges, piros katicát. Gyorsan elkapta, belepottyantotta a dunsztos üvegbe, beledobott egy levéldarabkát is, amelyen tetvek voltak, majd lezárta a tetejét. A szeme elé emelte az üveget, és úgy bámulta egészen közelről a kis bogarat.
– Látod, milyen jó helyed lesz itt? Biztonságban vagy, tetveket meg majd én szedek neked, hogy ne halj éhen. Szuper lesz itt neked!
– Még, hogy szuper! – hallott meg hirtelen egy idegen hangot.
Mintha egy másik fiú szólalt volna meg, de ahogy körbenézett, nem látott senkit. Megvonta a vállát, és már indult volna is tovább, hogy újabb katicát keressen, amikor újra meghallotta a hangot.
– Azonnal ereszd el a katicabogarat! – kiáltotta valaki.
Zéti újra körbenézett, közben magához szorította a dunsztos üveget. Most sem látott senkit. Azonban ahogy indulni akart, megérezte, hogy valami mászik felfelé a lábán. Azaz, nem valami… hanem VALAKI! Lenézett, és egy aprócska fiút pillantott meg, aki éppen nagy erőfeszítések árán próbált keresztülmászni a térdkalácsán. Akkora volt, mint egy dió. Zéti lába a csodálkozástól a földbe gyökerezett. A manó pedig csak mászott és mászott, míg fel nem ért Zéti kezeihez, amelyek az üveget szorongatták, aztán az ujjairól átugrott a kilyuggatott tetőre. Az apró fiúcska kihúzta magát, peckesen állt meg, és ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rá Zétire:
– Engedd el a katicabogarat!
– Te meg ki vagy? – kérdezte Zéti elkerekedett szemekkel.
– Miska vagyok, a kerti manó. És az a katica, Kitti, akit éppen bezártál, a barátom. Engedd el!
– Manók nem is léteznek – mondta Zéti komolyan.
– Mi az, hogy manók nem is léteznek? Itt állok előtted! – pirosodott el a méregtől Miska feje. Dobbantott egyet apró, zöld cipőcskébe bújtatott lábával. A nadrágja és a pólója is zöld volt. És hatalmasak voltak a szemei, és hegyesek a fülei. Egy tipikus manó. – És azt mondtam, engedd el a katicát!
– Nem engedem el – felelte Zéti komolyan. – Szeretem a bogarakat.
– Ha szereted a bogarakat, miért akarsz nekik rosszat? Miért kínzod őket?
– De hát én nem bántom őket! – csattant fel Zéti. – Adok nekik enni, és csak nézegetem őket.
– Aham, értem – vakargatta meg csöppnyi állát Miska. – Szóval nem bántod őket.
– Nem – felelte őszinte meggyőződéssel Zéti.
– Hát akkor jól figyelj – mondta a Manó, miközben lehunyta szemeit.
Nagyfiú, és csöppnyi bogár,
összeütöm két kis bokám,
legyél te is most akkora,
hogy beleférj a palackodba!
Azzal Miska felugrott a levegőbe, összecsapta két kis bokáját, Zéti pedig azt vette észre, hogy minden egyre csak nő és nő körülötte, mígnem Miska is ugyanakkora már, mint ő.
– Te jó ég, hogy lettél ilyen nagy? – kerekedett el Zéti szeme.
Miska hangosan felnevetett.
– Nem én nőttem meg, kis barátom! Te lettél akkora, mint egy dió!
Zéti az ámulattól tátott szájjal nézett körül. Minden óriási volt körülötte, még a fűszálak is! A mellette magasodó sárga pitypangra is nehezére esett volna felmászni. Tőlük kicsit távolabb, egy jókora fűcsomóból egy hatalmas, koromfekete szarvasbogár mászott elő. Akkora volt, hogy rá tudott volna ülni a hátára, hogy meglovagolja! Vagyis… megszarvasbogaralja.
– Gyere velem! – parancsolt rá Miska, ezzel véget vetve az ámuldozásnak. Zéti követte a manót. Hamar megtalálták, amit Miska mutatni akart neki: a dunsztos üveget, benne a katicabogárral.
– Kitti! – kiáltotta a manó. – Maradj nyugton, mindjárt kihozunk onnan!
Üvegtető, perdülj, fordulj,
a helyedről most leborulj!
A dunsztosüveg teteje Zéti legnagyobb ámulatára magától tekeredni kezdett, majd a földre pottyant. Miska kézen fogta Zétit, és egyetlen hatalmas ugrással az üvegben termett vele.
– Annyira féltem – sírdogálta Kitti, a katica. – És olyan melegem volt, hogy majdnem meghaltam! És alig volt levegőm! És még egy cseppnyi harmat sem volt sehol, hogy igyak egy kortyot! Azt hittem, odaveszek!
Zéti nagyon elszégyellte magát. Lehajtotta a fejét, és letörölt az arcáról egy kövér könnycseppet, amely a szomorú katica láttán azonnal kibuggyant a szeméből, a homlokáról pedig egy még kövérebb izzadságcseppet. Tényleg kibírhatatlan volt a hőség az üvegben. Erre nem is gondolt. És arra sem, hogy a katica fél. Vagy, hogy szomjas.
– És fájtak a szárnyaim, mert nem használhattam őket – pityergett tovább a Katica, és kitárta gyönyörű, pettyes szárnyait. – Köszönöm, hogy megmentettél, Miska! – azzal felreppent, és kimenekült a dunsztos üvegből.
– Ne haragudj! – kiáltott utána Zéti, és legnagyobb meglepetésére a katica válaszolt neki:
– Nem haragszom. Csak szépen kérlek, hogy ilyet többet soha, egyetlen élőlénnyel se tegyél!
Miska nem szólt semmit. Tudta, hogy nincs már rá szükség, hogy bármit is mondjon, látta Zéti arcán, hogy biztosan nem fog soha többé bezárni egyetlen állatot sem. Újra kézen fogta, és egyetlen ugrással kint termett vele a fűben.
Apró fiú, ki JÓ lettél,
engedem, hogy visszanőjél!
Zéti néhány másodperc múlva újra normális méretű kisfiúként állt a dunsztos üveg mellett.
– Köszönöm, hogy felnyitottad a szemem, Miska Manó!
– Köszönöm, hogy megértetted, miért mutattam ezt meg neked. Napsütéses délutánt!
Azzal az aprócska manó eltűnt a dúsan növő fűszálak közt, Zéti pedig boldog mosollyal az arcán tért vissza a fűben heverő füzetéhez, hogy lerajzolja újonnan szerzett kis barátját, Miskát.
