Pelesz Alexandra: Szomorú Szélúrfi (mese)
Egy júniusi napon igazi, mennydörgéssel és villámokkal tarkított vihar érte el a völgyben elterülő falut. Szürke gomolyfelhők úsztak az égbolton, erős szélvihar tombolt, és kövér esőcseppek áztatták a földet. A magasra felnyúló fák táncot jártak a szélben, élvezték az égből kapott öntözést, a hűvös levegő nyújtotta felüdülést.
A vihar hamar kitombolta magát, és lassan elcsendesedve tovább húzódott, nyomában újra felragyogott a nap. Az egyetlen, amit hátra hagyott maga után, a belőle született fiatal Szélúrfi volt.
Szélúrfi boldogan járta táncát a kék ég alatt, hol feljebb szökkent, hol aláereszkedett, élvezte a szabadságot és a szárnyalást.
Éppen körbe-körbe forgott, amikor megpillantott egy fecskepárt. A fekete-fehér kismadarak éppen felé repültek, ő pedig boldogan iramodott eléjük, belekapott a szárnyukba, és megtáncoltatta őket.
– Jaj, Csiri, jaj, segíts! Belémkapott a szél, így nem tudok repülni! – csicsergett az egyik kétségbeesetten.
– Jaj, Fecsi, engem is cibál! Félek!
Szélúrfi gyorsan elengedte a madarakat és arrébb száguldott. Nem értette, miért ijedtek meg tőle a fecskék, de gyorsan elhessegette a rossz érzést, ami támadt benne, és úgy döntött, inkább alacsonyabban próbál barátokat szerezni.
Az egyik ház kertjében megpillantott egy kis embergyereket, aki egy homokkupac közepén csücsülve egy vödörrel és egy lapáttal játszott. Gyorsan hozzásuhant, boldogan körbetáncolta, megcirógatta. A kisgyerek azonban legnagyobb döbbenetére hangos sírásban tört ki.
– Anyaaaa, segíts! A szél belefújta a szemembe a homokot! Nagyon fáj! Segíts!
Az anyuka a homokban sírdogáló kisfiúhoz sietett, az ölébe zárta, és szapora léptekkel a ház felé indult vele.
– Cssss, semmi baj, bemegyünk, mindjárt kimossuk! Ilyen szélben nem is lehet kint játszani!
Szélúrfi egyre szomorúbb lett, de nem adta fel. Olyan boldog volt, amiért megszülethetett! Barátokat akart, azt akarta, hogy szeressék. Átsuhant a szomszéd udvar fölé, ahol több ember is hangosan nevetgélt és beszélgetett. Néhányan egy asztal körül ültek, amelyen műanyag poharak, szalvéták, italok sorakoztak, mások pedig a földön kuporogtak a tűz körül. Szélúrfi először csak a magasból figyelte őket, táncot járt a puha bárányfelhők alatt, aztán szállni kezdett lefelé, egyre gyorsabban és gyorsabban, és végül hatalmas erővel suhant a kertben beszélgető emberek közé. Meg akarta lepni őket, egyesével körüllengte mindegyiküket, belekapott a tűz lángjaiba, végigsuhant az asztal felett is.
– Istenem, gyorsan, oltsátok el a tüzet, ilyen szélben nem tudunk szalonnát sütni! Túl veszélyes! – kiabálta az egyik férfi.
– Hamar, szedjük össze a műanyag poharakat! Meg a szalvétákat, mert szanaszét viszi őket a szél! – utasította a többieket egy másik.
Az emberek úgy kezdtek sürögni-forogni, akár a hangyák, ha megbolygatják őket.
Szélúrfi teljesen elkeseredetten reppent fel újra a magasba.
– Hát engem senki nem tud szeretni – gondolta szomorúan. – Mindenhol csak bajt csinálok. Mindenki fél tőlem.
A távolban morajló sötétkék felhők felé pillantott. Úgy döntött, a vihar nyomába ered, hátha ott jobban érzi majd magát. Sebesen száguldott a levegőben, ügyelt rá, hogy senkiben ne tegyen kárt. Hamar elérte a villámokat szóró fekete felhőket, alájuk surrant, összeolvadt az ott tomboló szélviharral.
– Mi a baj, Szélúrfi? – kérdezte tőle vihar.
– Nem találom a helyem – súgta a szél. – Senki nem szeret. Senki nem lát szívesen. Semmi hasznom nincs, csak bajt hozok mindenhová.
– Ez nem igaz, Szélúrfi – tombolt tovább a vihar. – Figyelj csak rám!
Azzal egy hatalmas széllökés kivált a villámok közül és a föld felé száguldott. Szélúrfi követte.
– Lehet, hogy sok embert bekergetünk ilyenkor a házaikba, de hidd el, hogy jót is tudunk cselekedni – susogta az idősebb szél. – Gyere utánam, és bebizonyítom.
Elszálltak a viharfelhők alól, olyan helyet kerestek, ahol már elállt az eső, és itt besuhantak a falu házai közé. Végigszáguldottak az utcákon, az udvarokon, nyomukban felszáradtak a tócsák, megszáradtak a fűszálak. Szélúrfi hallotta, ahogy az egyik ház ablakából egy kislány hangja csengett boldogan.
– Anya, mindjárt újra kimehetünk! Fúj a szél, hamar felszárítja az esővizet!
Aztán tovább repültek, át a szomszéd faluba, ahogy egy öreg néni éppen a mosott ruhákat teregette ki a szárítókötélre. Az idősebb szél a ruhák felé vette az irányt, Szélúrfi pedig boldogan követte, mert már tudta, hogy jót fognak cselekedni. Csak fújták és fújták a zoknikat, a pólókat, a szoknyákat, a néni pedig mosolyogva figyelte a lengedező, és gyorsan száradó tiszta ruhadarabokat.
Szélúrfi egyre jobban érezte magát. Már éppen meg akarta köszönni idősebb testvérének, hogy segített neki, amikor hangokat hallott.
– De jó, hogy jöttök! Erre is fújjatok! Gyertek! Gyertek! – kiabálták a diófa apró virágai.
– Hát ők meg miért várnak minket? – kérdezte Szélúrfi.
– Mert mi segítünk nekik abban, hogy sok-sok dió teremjen! Mi fújjuk tova a virágport! Gyere!
Azzal mindketten a diófa irányába száguldottak, és örömmel siklottak be az ágai közé, megborzolták a virágokat, keringőztek az ágak között, aztán tovaröppentek, hogy a közelben található többi diófát is meglátogassák. Az egész nap így telt el: jótettekkel. Felemeltek egy papírsárkányt, belekaptak egy kéklő tavon sikló hajó vitorlájába, virágporszemeket vittek magukkal egyik udvarból a másikba.
A nap végére Szélúrfi jóleső fáradsággal és boldogan tért nyugovóra. Alig érezhetően lengedezett a házak között, megtáncoltatta a fűszálakat, megsimogatta a kertekben játszadozó gyerekek arcát. Halkan susogva köszönt el idősebb testvérétől, aki megtanította neki, hogy ő is tud jó lenni.
© Zentai Zsuzsanna illusztrációja