Rumy Ágnes: A tizenegy pettyes katicabogár (mese)

Megjelent: 2020. április 15. Kategória: Hangos mese, Mese, Rumy Ágnes

A mese meghallgatható itt: 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsi katicabogár. Ez a katicabogár messze ismert volt az erdőben, ahol lakott, karcsú alakjáról, fényes kitinpáncéljáról, égőpiros színéről, fürge lábairól, ügyes csápjairól, és legfőképpen arról, hogy pontosan tizenegy egyforma ébenfekete pötty díszítette kabátját. Nem tudni, hogy miért is volt pontosan tizenegy darab pötty rajta, a katicabogár már így született. Illetve így kelt ki báb alakjából. Nagy valószínűséggel ilyennek tervezte őt a Jóisten.

Ámbár, nem igazán tudta ezt a bogárka! Tizenegy kis pöttye igencsak megkeserítette az életét. Mindennap, mikor felkelt, szaladt a tóhoz, hogy megnézze magát a vizében és megszámolja pöttyeit, hátha az éjszaka folyamán eltűnt belőlük egy-kettő. De hiába, a pöttyök minden reggel pontosan tizenegyen voltak. Ábrándozva nézegette otthon családtagjait, testvéreit, akik fényes piros kabátjukon pontosan hét pöttyöt hordoztak. Vágyakozva figyelte társait az iskolában is, ahogy hét kis pettyükkel szaladgáltak, mászókáztak, tanultak, nevettek. Rajta kívül mindenkinek csak hét pettye volt.

– Miért kell nekem másnak lennem…? – szomorkodott gyakran.

Az osztályban úgy hívták csak, Tizenegyeske. Nem szerette ezt a becenevet sem. Mindenki ismerte sok pöttyének a hírét, így gyakran ráköszöntek a boltban, utána kiabáltak az utcán, vagy odamentek hozzá megcsodálni tizenegy pöttyét. Ő ilyenkor csak menekült volna. Nem szerette a vizslató tekinteteket, inkább lett volna névtelen, egy hét pettyes gyerek a sok közül!
Annyira bántotta a kis katicát mássága, hogy egyik reggel úgy határozott, iskola helyett világgá megy. Össze is szedte otthon a legfontosabb dolgait: kedvenc játékait, könyveit, puha fű-kispárnáját és csomagolt magának élelmet is. Csöndben búcsút intett családjának, és útnak indult.

Mélabúsan ballagott a keskeny erdei ösvényen. Egyszer csak egy nagy puffanás-zörrenés ütötte meg a fülét.

– Áú, áú! – jajgatott valaki – A lábam!

A katicabogár odasietett. Egy méhecske feküdt az avarban. Éppen lerázta magáról a leveleket, majd fölrepült a magasba. Egyenesen egy fatörzsére szállt, de puff, lepottyant róla.

– Mi a baj, méhecske? – hajolt az avar fölé a kis katica.

– Nem tudok megkapaszkodni a lábammal – kesergett a méhecske. – Akárhányszor odaszállok valamire, folyton lepottyanok róla. Sajnos nincsenek a lábamon tapadókorongok! – hüppögte.

– Hát ez igazán szomorú – értett egyet a katica. – De milyenek is azok a tapadókorongok? Én még sosem láttam olyanokat – töprengett.

– Hasonlóak, mint a pöttyök a hátadon – mondta a méhecske.

A katica elcsodálkozott, majd hirtelen, maga sem tudta honnan, eszébe jutott valami!

– Méhecske, mi lenne, ha az egyik pöttyömet odaadnám neked? Amint látod, nekem van sok belőle. Az lehetne a te tapadókorongod! Megpróbálom leszedni, hátha lejön.

Azzal a katica óvatosan megpróbálta lehúzni az egyik pöttyét. Sikerült neki! Odaadta a méhecskének. Az kis csápjával kettévágta a pöttyöt, majd felragasztotta a jobb és a bal lábára. Párat topogott az avarban, majd felrepült a fa törzsére. Lába teljesen megtapadt és nem esett le többé!

– Hurrá, hurrá! – ujjongott. – Köszönöm drága katicabogár, hogy segítettél nekem! Nem felejtem el sosem a kedvességedet – mondta, majd búcsút intettek egymásnak a katicával.

A kis bogárkának kicsit jobb lett a kedve. Tíz pöttyével mendegélt tovább. Egyszercsak hangos jajveszékelésre lett figyelmes.

– Jajj, jajj, mi lesz most velünk? – sírdogálták többen is.

A bokor mögül jött a hang, így hát a katicabogár bekukkantott az ágak mögé. Egy hangyacsalád állt ott és kesergett.

– Mi a baj, hangyák, mi történt? – kérdezte a katica.

– Jajj, nagy a baj! Nemrég építettük a várunkat, és lett egy lyuk a tetején. Be fog esni az eső rajta!

– Ajjaj, hát az tényleg nagy baj – csóválta a fejét a katica. – Mekkora az a lyuk, nagy? – kérdezte a hangyákat.

– Pont akkora, mint a pöttyök a hátadon! – felelték a hangyák.

Hirtelen a katicának eszébe jutott valami!

– Mi lenne kis hangyák, ha az egyik pöttyömet odaadnám nektek? Nekem van elég. Azzal befoldozhatnátok a lyukat a váratokon.

Azzal a katica óvatosan lehúzta az egyik pöttyét. A hangyák közös erővel felcipelték a lyukhoz és betapasztották azt. Nem volt többé rés a váron!

– Hurrá, nem fog többé beesni az eső! – ujjongtak a hangyák. – Köszönjük drága katica a segítségedet! Nem felejtjük el soha a kedvességedet – hálálkodott az egész hangyaboly, és búcsút intettek a katicának.

A kis bogárkának megint jobb lett a kedve. Kilenc pöttyével mendegélt tovább. Ahogy haladt előre, egyszercsak szipogást hallott. Megnézte ki sírdogál. Egy nagy fehér lepke ült lehajtott fejjel az egyik kövön. Ő volt a káposztalepke.

– Miért sírsz káposztalepke? – kérdezte a katicabogár.

– Hüpp, hüpp… azért sírok, mert csúnyák a szárnyaim! Nincsen rajtuk semmi díszítés. Mások kékek, pirosak, aranyszínűek, de én csak egyszerű fehér vagyok. Még egy pötty sincs rajtam…

– Szegény lepke – mondta a katica. – Milyen pötty illene a fehér szárnyadra? – kérdezte a lepkét.

– Hmm… pont olyan ébenfekete, mint amik a hátadon vannak! – mutatott oda a lepke.

A katicának hirtelen eszébe jutott valami!

– Káposztalepke, mi lenne, ha odaadnám neked az egyik pöttyömet? Nekem úgyis van elég.

Azzal a katica óvatosan lehúzta az egyik pöttyét. A káposztalepke csápjával kettévágta azt, és a két félkört felragasztotta a jobb és a bal szárnyára. Ahogy rájuk sütött a nap, csodásan tündököltek a fényben.

– De gyönyörűek! – ujjongott a lepke. – Köszönöm drága katicabogár! Nem felejtem el sosem a kedvességedet.

A káposztalepke és a katicabogár búcsút intett egymásnak. A katicának egyre jobb kedve lett. Nyolc pöttyével mendegélt tovább. Lassan beesteledett. A katicabogár úgy döntött, álomra hajtja a fejét. Éppen ráfeküdt volna fűpárnájára, mikor vacogást hallott valahol a közelben. Körülnézett. Egyszercsak meglátott egy icipici pókot, aki a hálójában üldögélt és igencsak didergett! Odament hozzá.

– Kis pókocska, mi a baj? – kérdezte.

– Kedves katica, nagyon fázom! Hideg az éjszaka, és sajnos nincsen takaróm.

– Szegény pókocska – csóválta a fejét a katica. – Mekkora takaróra lenne szükséged? – nézett körül a katica.

– Egy akkora elég lenne, mint amekkorák a pöttyök a hátadon – mondta a pókocska.

A katicának hirtelen eszébe jutott valami!

– Mi lenne pókocska, ha az egyik pöttyömet odaadnám neked? Nekem van elég. Be tudnál vele takarózni.

Azzal a katica óvatosan lehúzta a hátáról a nyolcadik pöttyét. A pötty pont akkora volt, hogy a pókocska be tudta takarni vele a potrohát és a lábait. Már nem fázott többé.

– De jó meleg van! – mosolygott. – Köszönöm drága katicabogár! Nem felejtem el sosem a kedvességedet.

A pókocska és a katica búcsút intett egymásnak. A katica visszament a fekhelyére és lehajtotta a fejét fű-párnájára. Hirtelen nagyon boldog lett! Rájött, hogy mennyire jó volt másoknak segíteni! Rádöbbent arra, hogy nem véletlenül született sok pöttyel! Ez az ő feladata volt, hogy segítsen a méhecskének, a hangyáknak, a káposztalepkének és a pókocskának. Jóleső melegség töltötte el.

– Milyen jó, hogy ilyen sok pöttyel születtem! – tette össze hálásan a kezét.

Többé már nem akart világgá menni, hanem inkább új és új, neki szánt feladatokat akart találni. Miközben lassan elnyomta az álom, családja képe lebegett a szeme előtt, és az, hogy holnap hazamegy!
Így tért nyugovóra a kis katicabogár békével a szívében és pontosan hét darab ébenfekete pöttyel a hátán…