Rumy Ágnes: Pista bácsi bajusza (mese)
Élt egyszer egy idős, már sokat látott, szép ősz hajú bácsi, úgy hívták, Pista bácsi. Ennek a Pista bácsinak nemcsak a haja volt ragyogó ezüst, hanem volt neki egy szép, nagy, őszbe hajló bajusza is! Olyan dús és takaros volt ez a bajusz, hogy mindenki a hírére járt. Pista bácsi büszke is volt rá nagyon, rendesen gondozta, és sodorgatta-pödörgette jobbra-balra, fölfelé-lefelé.
Reggelente rendszeresen pödörintett egyet rajta, méghozzá annak megfelelően, hogy éppen milyen kedve volt. Ha örömteli hangulata volt? Felfelé csavarta. Ha rosszallás, mérgelődés ült rajta? Bizony lefelé kunkorította. S ha már beállította valahogy, az általában úgy is maradt egész nap. Nagyban függött a bajusz sorsa attól, hogy gazdája milyen lábbal kelt fel, melyik oldalán aludt többet az éjjel, esőre állt-e az idő, jött-e rögtön meleg víz a zuhanyból, mennyire volt keserű a reggeli kávé, vagy éppen milyen hangosan csaholt a szomszéd kutya hajnalban. Így történt, hogy Pista bácsinak vagy zsörtölődős, vagy boldog napja volt.
Volt Pista bácsinak egy unokája, Petyus. A kisfiú a nyáron mindig néhány hetet nagypapájánál töltött. Egy szép augusztusi napon is, melyről történetünk szól, éppen Pista bácsinál vakációzott. A fiút minden nagyon érdekelte, nagyapja dolgait sorra nyomon követte. Látta ezen a napsütéses reggelen, hogy nagypapája, miután megfésülte ősz haját, bizony lefelé csavargatta-pödörgette bajuszát.
– Nagypapa, mit csinálsz? Miért sodrod lefelé a bajuszodat? – kérdezte tőle csodálkozva.
– Petyuskám, hát, látod, ami azt illeti, nincsen túl jó kedvem – mondta morgolódva, fejcsóválva az öregember.
– Nincsen jó kedved? – kérdezte bánatosan a kisfiú. – De ha lefelé konyul a bajuszod, akkor abból is mindenki csak azt fogja látni, hogy mérges és szomorú vagy.
– Az is vagyok, kisunokám.
– De hát ez így nem jó! – mondta Petyus, és elkezdte vakargatni a feje búbját, látszott, hogy nagyon gondolkozik valamin.
Majd hirtelen felcsillant a szeme.
– Megvan! Mi lenne, Nagyapa, ha ma megtréfálnád a világot? Ugyan rossz a hangulatod, de mit szólnál hozzá, ha ennek ellenére mégis felfelé pödörnéd a bajuszodat? Hadd higgye mindenki, hogy boldog vagy! Kíváncsi vagyok, mit szólnának az emberek hozzá! Tudod, én is be szoktam csapni néha Anyát. Persze csak viccből! Mikor ebédidőben megkérdezi, hogy ki éhes, azt válaszolom: „Én aztán nem! Dugig vagyok!” Pedig közben nagyban korog a hasam. De Anya mégis egy pillanatig meglepődik, és elhiszi, hogy nem tudok ebédelni. Aztán persze rájön, hogy csak megvicceltem. Mi lenne nagyapa, ha ma te is ezt csinálnád a világgal? Álcázd magad úgy, mintha kicsattannál a boldogságtól!
– Hát, nem is tudom Petyus…
No, a kisunoka addig-addig fűzte Pista bácsit, míg az belement a kísérletbe. Nagy ívben fölcsavarta bajuszát, és úgy lépett ki az utcára.
Szokatlan volt neki a dolog, bizony furcsán érezte magát. Már éppen nekifogott volna a zsörtölődésnek, mikor egy arra szaladó kacagó kislány integetett neki. Visszaintegetett. Ment tovább. Elhaladt a szomszéd kerítése előtt, és a bent szaladgáló puli kutya vidáman rácsaholt. Megcsóválta a fejét. Mikor felszállt a buszra, a sofőr barátságosan bólintott felé. Beutazott a városba, majd bement egy nagy közértbe, hogy bevásároljon. A boltos hölgy kedvesen segített neki valamit megkeresni, és még elköszönésnél is rámosolygott.
Pista bácsi hitetlenkedve egyre csak rázta a fejét. Kiment a piacra is. A zöldségárus adott neki ajándékba friss salátát, káposztát. A buszmegálló felé sétálva összetalálkozott egy régi osztálytársával, aki kedélyes hátba lapogatással fejezte ki nagy örömét, hogy újra találkoznak. Pista bácsi ekkor már nagyon csodálkozott, annyira, hogy szemöldökei is felszöktek a magasba. Hazafelé indulván, megint felszállt a buszra. A vele szemben ülő idősebb hölgy kissé elpirulva, szemmel láthatólag izgatottan igazgatta a haját, s szája szegletében kis mosoly bujkált.
– Talán mégiscsak jól tettem, hogy ezt a virágos ruhát vettem föl – motyogta maga elé szemlesütve, majd leszálláskor rámosolygott az öregemberre.
Pista bácsi igen meglepetten érkezett haza.
– Nahát, én ezt nem értem… Csupa kedvességet kaptam ma! – gondolkozott félhangosan. – Petyus! – hívta a szobába unokáját. – Tudod, igazad volt. Jó trükk volt ez az átverés! Ilyen szép napom még sohasem volt! – mondta Pista bácsi, és hangosan felkacagott.
– Tényleg? – derült fel az unoka arca. – Látod, Nagyapa? Meg akartad tréfálni a világot, és közben ő viccelt meg téged!
Petyus is nagyapjával nevetett. S addig-addig hahotáztak, míg hogy, hogy nem, a megtévesztésnek szánt mosolyra görbülő bajusz már nem volt álca többé.
© Anna Rahel Johnson ilusztrációja