Sarkady Emília: Miért van a tündéreknek szárnya? (mese)
A mese meghallgatható itt:
Dorka imádta a meséket: még a félelmeteseket is. Lefekvés előtt alig várta, hogy anyukája az ágya szélére telepedjen, és elmondjon egy újabb történetet bátor hercegekről, szépséges hercegnőkről, furfangos manókról vagy nagy erejű óriásokról. Leginkább a tündérekről szólókat szerette.
Aznap viszont, mielőtt anyuka mesélni kezdett volna, Dorka megszólalt:
– Anyu, miért van szárnyuk a tündéreknek?
Anyuka felhúzta a szemöldökét, és ennyit mondott:
– Miért? Hogy tudjanak repülni!
– Az tuudoom! Arra vagyok kíváncsi, a tündéreknek miért van szárnya, és miért nincsenek mondjuk szárnyas manók. Szárnyas óriások persze nem lehetnek, hisz túl nagyok hozzá. Őket egy helikopter sem bírná el… Egyébként a tündérek szárnnyal születnek, vagy csak később fejlődik ki nekik?
– Hát – mondta anyuka bizonytalanul –, ez egy hosszú történet!
– Nagyszerű! – tapsolt Dorka – Imádom a hosszú történeteket. Kezdheted is! – A kislány magához ölelte mackóját, és várakozóan nézett anyukájára: – Most jön a tündéres mese! – mosolygott.
– Hol is kezdjem…
– Talán az elején – szólt közbe Dorka.
– Jól van, kezdem már! Csak ne kotyogj folyton közbe! Így nem lehet mesét mondani.
– Szőni. A nagyi mindig azt mondja, hogy szőni…
– Dorka!
– Hallgatok, hallgatok!
Anyuka megköszörülte a torkát, és mesélni kezdett:
– Régen a tündéreknek nem volt szárnya. Szükségük sem volt rá, hiszen varázspálcájuk egyetlen suhintásával odarepülhettek, ahova akartak. A Csobogó Csermely partján élt egy
tündér, Százszorszép. Százszorszép – nevéhez híven – gyönyörűséges teremtmény volt. Szépségét csak jósága múlta felül. Nem élt a földön olyan teremtmény, akinek nem segített
volna.
– Még a gonosz boszorkánynak is? – vágott a szavába Dorka.
– Százszorszéptől kapta ajándékba a fekete macskáját, hogy ne legyen magányos.
– És a tűzokádó sárkánynak is?
– Gyógyfőzetet készített neki, amikor egy szörnyűséges viharban bőrig ázott a sárkány. De hogy a mesémhez visszatérjek, Százszorszépet mindenki szerette és csodálta. A virágok meghajoltak előtte, ha a réten járt, az erdei állatok lelkesen integettek, ha felbukkant az erdőben. Rajongtak érte a manók, az óriások, talán még a gonosz boszorka is. Százszorszép viszont a szitakötőket kedvelte a legjobban a világon. Ha csak tehette, egy kényelmes levélágyon gyönyörködött a szitakötők táncában a csermely partján.
– Bárcsak én is veletek táncolhatnék! – sóhajtozott ilyenkor, majd halkan dúdolni kezdte:
„Tánc, tánc, tündértánc,
sziromszoknyán ezer ránc
lágyan libben, rebben a szélben,
tündérhaj csillan a napsütésben…”
Aztán ismét felsóhajtott:
– Bárcsak nekem is lehetnének szárnyaim!
Meghallották ezt a virágok, összedugták fejüket, és így sutyorogtak:
– Százszorszép mindig jó volt hozzánk! Illik viszonoznunk jóságát.
– Ha Százszorszépnek segítségre van szüksége, mi is jövünk! – gyűltek össze az erdő állatai is.
– Miben segíthetünk? – bukkantak elő rejtekeiből a manók.
– Százszorszép szárnyakat szeretne! – susogták a fák lombjai.
– A szirmainkból pompás szárnyakat lehet készíteni! – ajánlkoztak a virágok.
– Mi boldogan összegyűjtjük a szirmokat – serénykedtek az állatok.
– Ügyes kezű szabóink pedig el is készítik egy-kettőre! – kurjantották a manók.
Százszorszép álma valóra vált: boldogan táncolt a szitakötőkkel. Híre is ment tündérföldön, hogy Százszorszépnek szárnyat varrtak. Nem is kellett több a tündérlányoknak! Ők is szárnyat szerettek volna.
– Jaj, mit tegyünk? Ennyi szirmot nem tudunk adni, abba belepusztulnánk! – sírtak a virágok.
– Nem is győznénk összegyűjteni! – ingatták fejüket az állatok.
– Ennyi szárnyat képtelenség elkészíteni! – jelentették ki a manók.
Százszorszép elszomorodott:
– Ha az én szárnyaim ekkora felfordulást okoznak, inkább visszaadom őket! Csak ne sírjatok! – fordult a virágokhoz. – Ha nekem se lesz, akkor a többi tündér sem fog szárny után sóvárogni, nem kell megválnotok a szirmaitoktól!
– Macskakarom és pók lába! Hát ekkora butaságot még életemben nem hallottam – rikácsolta a gonosz boszorka, aki szinte a semmiből termett a csermely partján, vállán fekete kandúrjával, Bergengóccal. – Akkora lármát csaptok, hogy a kunyhómig elhallatszik! – zsörtölődött. – Tündérek! Szirmok! Szárnyak! Seprűnél nem kell jobb a repüléshez. De ha szárnyakat szeretnétek, én tudok segíteni – mondta Százszorszépnek. – Bár a gondolatától is kiráz a hideg, hogy jót cselekszem. De hálás vagyok Bergengócért, ezért megteszem a kedvedért.
Kezeivel megérintette Százszorszép sziromszárnyait, és ezt mormolta: „Macska karma, béka hája, legyen a tündérnek szárnya! Kutyabenge, száraz kéreg, teljesüljön, amit kérek!”
Így történt, hogy a gonosz boszorka életében először és utoljára jóra használta varázserejét, és nemcsak Százszorszépnek, hanem valamennyi tündérnek szárnya nőtt. A virágoknak nem kellett feláldozniuk szirmaikat, az állatok és a manók is megkönnyebbülve térhettek haza.
Százszorszép pedig kacagva keringőzött a szitakötőkkel:
– Tánc, tánc, tündértánc…
– Ez volt a legszebb mese, amit valaha hallottam – lelkendezett Dorka. – Holnap kimehetnénk a tópartra megnézni, hogy cikáznak a szitakötők! – javasolta. – Hátha velük táncol majd Százszorszép is!
– Remek ötlet! – bólogatott anyuka.
– És majd éneklünk is?
– Még táncra is perdülünk! – mondta az anyukája, és dúdolva becsukta maga mögött az ajtót: „Tánc, tánc, tündértánc….”
Csáktornyai Katalin illusztrációja