Simon Kitti: A gombsárkány (mese)
Köztudottan minden sárkány nagy műgyűjtő. Már egész fiatalon, fiókaként felszínre tör a gyűjtögetési ösztönük, és hosszú életük során tömérdek kincset halmoznak fel az általuk legbiztonságosabbnak vélt rejtekhelyen. Fontos azonban észben tartani a régi mondást: “Ami az egyiknek szemét, az a másiknak kincs”.
Bármilyen tárgy válhat sárkánykinccsé. A legismertebbek az aranysárkányok, leginkább azért, mert az emberek az elveszett aranyukat sajnálják a legjobban, és leghőbb vágyuk, hogy rábukkanjanak egy aranysárkány rejtekhelyére. Gyakoriak még a porcelánsárkányok is, amelyek leginkább bögréket és csészéket szeretnek gyűjtögetni, de nem vetik meg a vázákat, sőt a teljes étkészleteket sem. A fonalsárkányok a legpuhább, legfinomabb és legsziporkázóbb színű gombolyagok fáradhatatlan őrei, sokan közülük színek szerint is gondosan elrendezik a fonalakat. A levélsárkányok erdők közelében rejtőznek, és bár előnyben részesítik a színes őszi faleveleket, az év többi hónapjában is előjönnek tökéletesen szabályos formájú levelek után kutatva.
Aki csak egyszer is megpillant egy sárkányt, a legtöbb esetben ránézésre meg tudja mondani, hogy milyen fajtát lát. Az effajta hiú teremtmények legszívesebben azokkal a tárgyakkal ékesítik magukat, amelyet gyűjtögetnek. Az aranysárkányok koronát és nyakéket szeretnek viselni, hatalmas testük elég erős hozzá, hogy megvédje a kincset. A porcelánsárkányok vékony, törékeny testalkatúak; könnyen tudnak mozogni a rejtekhelyükön anélkül, hogy felborítanák a kincs-hegyeket. A fonalsárkányok minden más fajtánál hajlamosabbak az ellustulásra, mert nincs semmi, amit jobban szeretnek a puha gombolyagok között való szunyókálásnál. A levélsárkányok az idők során úgy alkalmazkodtak az élőhelyükhöz, hogy az erdőben kiránduló emberek ne tudják észrevenni őket: az egész testüket fakéreg-mintázat borítja, a füleik pedig levélformájúak. Aki gyanútlanul a közelükbe téved, azt hiheti, hogy csak egy fát lát.
A legritkább és legkülönlegesebb azonban a gombsárkány. Ez a legapróbb fajta az egész világon, és a többiekkel ellentétben nem az embertől távol építi fel a gyűjteményét, hanem a házaikban lakik. Mivel a gombok nagyon fontosak, és mindig szükség van rájuk, a gombsárkány nem viszi el azonnal a kiszemelt kincset, hanem türelmesen vár. Ha a gomb végül leszakad és elgurul, akkor magával viszi, biztonságba helyezi a búvóhelyén, és új gomb keresésére indul.
Mindezt magam sem hittem el, amíg a saját szememmel nem láttam. Egy reggel, készülődés után már éppen indultam volna az iskolába, amikor a táskám szíja beleakadt a blúzom kézelőgombjába, és leszakította. Csak a csilingelő hangot hallottam, ahogy a parányi gomb földet ért, de sehol nem láttam, bárhova gurulhatott.
Nem akartam elveszíteni, ezért hát lekuporodtam a földre, és minden irányban tapogatózni, keresődni kezdtem: végigkúsztam az asztal alatt, a székek között, benéztem a szekrény alá is, de hiába. Tanácstalanul néztem körbe, továbbra is a földön térdelve, amikor a kora reggeli csendet furcsa, kaparászó hang törte meg. A mellettem lévő szekrény irányából jött. Megint benéztem alá, de nem láttam semmit, azonban most már biztos voltam benne, hogy onnan jön a hang.
A lehető legcsöndesebben felálltam, és összeszedtem a bátorságomat, hogy szembenézzek a kaparászó illetővel. Amikor elhúztam a szekrényt a faltól, alig hittem a szememnek: a szekrény hátulján volt egy kis lyuk, a lyukba pedig szemlátomást be volt szorulva a legkülönösebb kis állat, amit valaha láttam.
Akkora lehetett, mint egy zsebóra, fémesen fénylő barna pikkelyei tompán csillogtak a reggeli napfényben. Tömzsi, két apró szárnnyal felszerelt kis teste tompa gyíkfarokban végződött, karmos kis hátsó lábaival igyekezett kapaszkodót találni a szekrény sima felületén; ezt a kaparászó hangot hallottam meg.
Óvatosan megfogtam és egy határozott mozdulattal, de vigyázva hogy ne okozzak neki fájdalmat, kihúztam a lyukból. Az első érintésemre mozdulatlanná dermedt, így a tenyeremben tartva alaposabban szemügyre vehettem. A teste rövid nyakban végződött, a feje épp olyan gömbölyded volt, mint a hátsója, ami miatt beszorult a lyukba. Két tompa végű szarvacska ült a feje búbján, az orra pedig leginkább egy bociéra emlékeztetett. Kis fekete szemeivel rezzenéstelenül állta a pillantásomat, az elülső lábaival pedig a leszakadt gombomat szorongatta. Nem tudtam nem észrevenni, hogy a kicsiny rézgomb éppen olyan színű, mint a kis sárkány hasa.
Egy pillanatig mozdulatlanul méregettük egymást, majd egyszer csak a szájába kapta a gombot és kiugrott a kezemből. Kis szárnyaival siklóernyőzött egy rövid ideig, majd a pocakját behúzva beröppent a lyukba. Ismét letérdeltem a szekrény mögé, de túl sötét volt odabent ahhoz, hogy bármit is lássak.
Aggódva pillanottam az órámra, és megállapítottam, hogy még nem késtem el végleg, de sietnem kell, ha a végére akarok járni a dolognak. A szekrény hátán lévő nyílás nagyjából a legalsó fiókkal volt egy vonalban, ám amikor megpróbáltam kihúzni, legnagyobb meglepetésemre zárva találtam. A kulcslyuk és a fiók fogantyúja egyforma rézszínű fémből készültek, ezért úgy gondoltam a kulcsnak is hasonlóan kell kinéznie. A bejárati ajtó mellé szaladtam és szemügyre vettem a falon, kis kampókon sorakozó kulcsokat: kettőt is találtam, amelyeknek illenie kellett a zárba.
A második próbálkozásom végül sikeresnek bizonyult, és a zár halk kattanással engedett a kulcsnak. Lélegzetvisszafojtva húztam ki a fiókot. Először nem láttam egyebet, csak a rengeteg gombot, majdnem félig megtöltötték a fiókot. Volt köztük mindenféle: kicsi és nagy, kerek és szögletes, díszes és egyszerű, színes és szürke. A saját gombom is ott volt középtájon.
Ahogy a tekintetem végigsiklott a rengeteg gombon, a kis sárkányt is megpillantottam. Most már határozottan meg volt rémülve, hiszen nem volt már hová bújnia. Fényes, fekete szemeit rám szegezte, és remegve szorított magához egy jókora kabátgombot. Megesett rajta a szívem, nem akartam, hogy féljen.
– Ne aggódj – suttogtam neki. – Nálam biztonságban van a titkod.
Halvány mosollyal az arcomon zártam vissza a szekrény fiókját. Hármoszor is körbenéztem, meggyőződtem róla, hogy úgy megyek el otthonról, hogy semmi nyoma nem marad az eseményeknek. Egész nap a kis sárkány járt a gondolataim között, alig akartam elhinni, hogy tényleg láttam, amit láttam.
Este megkérdeztem a nagyit, nincs-e véletlenül olyan gombja, mint amilyen a blúzomról leszakadt. A varrósdobozban való hosszas kotorászás után végül sikerült találnunk egy majdnem ugyanolyan kicsi rézgombot, és a nagyi viccelődve mesélte, hogy régen az ilyen gombokat tüntüllűnek hívták. Ezen felkuncogtam és azt feleltem neki, hogy ismerek valakit, akire tökéletesen illene ez a név.
Nem kell tehát kétségbeesni az elvesztett gombok miatt, mert valahol egy pici sárkány nagyon vigyáz rájuk.
© Nagy Orsolya illusztrációja
Értékeld az illusztrációt: 
(109 értékelés, átlag: 4,52 out of 5)