Sitkei Borbála: Alma és az elvarázsolt tölgyfa
És ma is megtörtént! Már másodszor!
Alig vártam, hogy vége legyen a sulinak, és ismét az új otthonunkban legyek. Egy hete költöztünk ide, de csak tegnap vettem észre az udvar végében álló hatalmas tölgyfát. Szinte mágnesként vonzott magához. Fel kellett rá másznom! A legfelső ágról a naplementében gyönyörködtem, a felhők hátán szálló madarak szabadságát irigyeltem. Olyan boldogok, hiszen vannak társaik! Milyen sokan vannak! Én meg egyedül… Pedig ma van a születésnapom. Még bulim sincs, mert nincs barátom.
Ez a nap életem eddigi legfontosabb napja. Anyukám és apukám már reggel felköszöntöttek. A tortámon tizenkét gyertya lobogott, s anyukámtól egy szív alakú medaliont kaptam.
– Örökké hordani fogom! – mondtam, s átöleltem.
Apukám egy ezüstcsíkos kiscicával lepett meg. Puszedli lett a neve, ugyanis felfalta az összes puszedlit a tortámról. Úgy éreztem, ő mostantól a barátom.
Ma már Puszedlivel együtt mentem ki a tölgyfához. S ekkor a medalion elkezdett ragyogni. A fa törzsén egy szív alakú átjáró jelent meg. Puszedli azonnal beugrott rajta. Mivel egyre szűkebb lett, beléptem én is. A zuhanó érzés hamar megszűnt, Puszedli hátán kötöttem ki. Macskornis lett belőle! Két bojtos puha fülecskéje között unikornis szarv csillogott, s hátán pehelytollú szárnyaival könnyedén szárnyalt.
– Gyönyörű ez a világ! Hol vagyok? – kérdeztem izgatottan.
– Üdvözöllek Frappáns Fantázia Föld csodás erdejében! – huhogta Henna, a bagolykornis. – Már nagyon vártunk, Alma, mert tudd meg, különleges vagy! A medalionod kinyitotta szívedet, s vele együtt az átjárót is. Indulnunk kell, az Őrző már vár! Majd útközben mindent elmesélek.
Repülés közben a pamkornis fák susogva hívogattak engem. Szivárványszínű pamacsos lombjaik mézédes virágjaikkal csilingeltek. Henna hátáról megpillantottam egy azúrkék tavat, majd egy hirtelen szárnycsapással ezüstvízesésen haladtunk át. A zuhatag mögött egy cseppkőbarlangban ereszkedtünk le. Középen a trónon ott ült az Őrző, egy hörcskornis. Kezében egy tekercset tartott, melyről találós kérdést olvasott nekem:
„Piros arca gömbölyű,
édes íze nagyszerű.
Húsa harsog fogad alatt,
vitaminban gazdag falat.”
– Már tizenkét évkornis óta próbáljuk megfejteni, de a mi világunkban nem találtunk rá megoldást – mondta bánatosan Henna.
– Azt mondták unikornisaink, hogy jön egy Alma nevű lány, ki megfejti ősi rejtvényünket, és kinyitja a kornismedaliont. Te vagy az! – nézett rám bátorítóan az Őrző.
– Nálunk van egy gyümölcs, ami pont ilyen, úgy hívják: alma. Szerintem ez a megfejtés!
Amint kimondtam az alma szót, a cseppkövekből egy szív alakú ajtó állt össze.
– Hogyan nyílik? – kérdezte Henna.
– Nekem van egy ötletem, itt a válasz a nyakamban. Odamentem az ajtóhoz, s a medalionomat beillesztettem a zárba.
– Épp beleillik! – csodálkozott az Őrző.
Kinyílt az ajtó, s egy velem egykorú lány jelent meg.
– Emili vagyok. Megmentettél! Tizenkét éve várok rád – suttogta, s egy könnycsepp gördült le arcán.
Késő délutánig beszélgettünk. Egymás gondolatait fejeztük be, szinte tudtuk, mit gondol a másik. Úgy éreztük, mintha már régóta barátok lennénk.
– Kislányom, ébredj, elkésel az iskolából! – szólongatott ekkor anyukám.
– Csak álom volt? Puszedli, hol vagy? De ő még békésen szundikált a takarómon.
Az iskoláig végig azon gondolkoztam, hogy ez tényleg megtörtént velem? Nem tudtam felfogni, olyan valóságosnak tűnt. Elkezdődött a magyaróra, a tanárnő egy új, messzi földről érkezett osztálytársunk érkezését harangozta be. Ekkor ki jelent meg az ajtóban?
– Emili!
– Alma! – kiabáltuk egyszerre.
– Hát mégis valóság volt! – s átöleltük egymást.
Attól a naptól fogva örök barátnők lettünk, s kiderült, hogy Emili a szomszédunk lett.
S mindez egy nap alatt! Hát nem hihetetlen? Mondtam, hogy ez volt életem eddigi legfontosabb napja! És hogy mi történt ezután? Az egy következő történet…
© Béres Kata illusztrációja