Stefán Luca: Alma Ádám meséje
Az öreg almafa ágán már csak egy szem gyümölcs csüngött. Az almaszedők nemrég mentek el, kosárszámra hordva el a termést, de ezt az egyetlen, icipici almácskát nem vitték magukkal.
– Túl kicsi, úgysem veszik meg! Nem éri meg felmászni érte! – legyintettek.
Alma Ádám – merthogy így hívták az apró almácskát –, szomorúan vette tudomásul, hogy ő nem kell senkinek. Bántották a becsmérlő szavak, és nagyon magányosnak érezte magát a testvérei nélkül. Vágyakozva gondolt rájuk, és most még a naplemente sem vidította föl.
Amikor aztán az alkony harsány színei megfakultak, és a nappal világosságát felváltotta a szürkület, Ádám merész lépésre határozta el magát.
– Anyácskám, elmegyek én a többiek után! – kiáltott, s választ sem várva a földre huppant. Sietnie kellett, ha még az éjszaka sötétje előtt a városban akart lenni!
Sebesen gurult hát végig a szekérúton, majd az országútra ért. Innen már látszottak a város tornyai, és Ádám hamarosan megközelítette a házakat. Alig várta, hogy bekukucskáljon az első ablakon!
Kint ekkorra besötétedett, Ádám így észrevétlen maradt, miközben felugrott az ablakpárkányra. Kíváncsian tapasztotta homlokát az ablaküvegnek. Vajon megpillantja odabent valamelyik testvérét…?
A lakásban égett a villany. Épp vacsorához készült a család. Az asztalra leves került, utána második, végül a gyümölcstálban Ádám meglátta azt, amire olyannyira vágyott: egy almát! Sóvárogva nézte, amint az egyik kisfiú elveszi a tálból a csillogó héjú, zamatos gyümölcsöt, és nagyot harap bele.
– Ó, milyen szerencsés a testvérem, hogy ilyen jó étvággyal eszi meg ez a kedves kisgyermek! Bár én is elég nagy lennék, és valaki meg akarna enni! – sóhajtotta, azzal odébbállt.
A következő háznál a konyhaablakba sikerült felugrania. Bent egy anyuka épp almát reszelt. Két gyermeke segített neki: hol a kisfiú, hol a lányka adta a következő szeletet a kezébe.
– Nahát, itt almás pite készül! De jó annak a kosárnyi testvéremnek, akik ide jutottak… micsoda finomság lesz belőlük! – mondta vágyakozva. – Én persze ehhez is túl kicsi vagyok. Le sem tudnának reszelni…!
A harmadik házban gyümölcssalát vett észre, a negyedikben almaszószt tálaltak a vacsorához, az ötödikben sült alma illatozott. A hatodikat már meg sem nézte. Úgysem látott már a könnyeitől… Hiszen minden testvére jó helyre került. Finomabbnál finomabb ételek készülnek belőlük! Csak neki nem jut az áhított boldogságból. Ő nem kell senkinek. Az ilyen apró almát senki nem veszi meg.
Ádám zokogva gurult végig az utcákon, maga sem tudta, merre. Mire az éjszaka véget ért, és a hajnali derengés sorra elnyelte csillagokat, ő már a városon kívül volt. A gyümölcsös felé vezető poros földúton találta magát. Nemsokára aztán az ismerős, göcsörtös ágak ölelték, és ő így sírdogált:
– Anyácskám, én nem vagyok jó semmire! Túl kicsi vagyok!
Az öreg almafa szelíden vigasztalta kicsinyét.
– Megenni bizony valóban nem fognak, de talán mégis akad olyasmi, amiben az embereket segítheted, ha erre vágysz.
– Erre – hüppögte Ádám, és máris azon jártak a gondolatai, hogy mihez kezdjen.
Másnap visszatért a városba, és alaposan megfigyelte az embereket. Észrevette, hogy vannak gyerekek, akik nem esznek elég gyümölcsöt, és azonnal cselekvésre szánta el magát
– Ejnye, nem jó ez így! Ezek a lurkók a legízletesebb falatokról maradnak le… És a vitaminokról ne is beszéljünk! Meg kell mutatnom a szüleiknek, mennyi finomságot lehet belőlünk készíteni!
Máris nekilátott. Először csak almás recepteket gyűjtött és tett közkinccsé, de aztán felkereste egy uborka, majd egy ananász, később egy falka borsószem; nemsokára pedig már tömegével álltak sorban nála a gyümölcsök és zöldségek. Mindannyian azt kérték, hogy Ádám róluk is meséljen a szülőknek.
A kis almának végül így lett nagy híre a világon, és azóta is boldogan segít mindenkinek, aki finom és egészséges ennivalót szeretne készíteni. Ha olyasmi kerül a tányérodra, ami igazán ízlik, akkor jusson eszedbe Ádám – hiszen anyukád biztosan tőle hallotta a receptet!
Németh Dóra illusztrációja