Szabados Melinda: Egy igaz barátság kezdete (mese)

Megjelent: 2018. november 22. Kategória: Mese, Szabados Melinda

Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren túl… Minden izgalmas mese így kezdődik, ugye? Üsse kő, indítsuk mi is így!

Tehát az Óperenciás-tengeren túl, egy kedves kis ország keszekusza utcákkal, púposodó hidakkal és ákombákom házakkal tarkított fővárosában, a Fintorka utca közepén álló házban élt egy kisfiú, Dodi, aki nem volt egy átlagos kisfiú. Hosszú és áthatolhatatlan szempilláin, hatalmas kisautó-gyűjteményén és kíváncsi természetén kívül volt egy icipici kilincsmacskája, aki nem csak azért volt különleges, mert általában egész nap a kilincsen lógott, hanem többi plüsstársától eltérően az ő farkincája egy kicsit más volt. Egy kicsit kunkoribb. Hurkos és összenőtt. Olyan…nagyon más.

Már beköszöntött a hűvösebb idő. A kisfiú szobájának éjszakai lámpája kedves fényt szórt a bútorokra, a konvektor melegséggel töltötte meg az otthont, aminek még így a félhomályban is bájosan rendetlen, de otthonos hatása volt. Aludtak a bútorok, a takarók; ruhák gyűrődtek hanyagul a szobainason, a felmosóvödör is akkorát ásított ebben a pillanatban, hogy egy csöpp víz ki is loccsant a szájából. A szennyestartó tele hassal éppen egy nagyobb adag csíkos zokniról álmodott, amikor – Krrrr, krrr! – finom motoszkálás hallatszott egy félig lezárt játékos dobozból. Újabb kapirgálás, szuszogás, nyökögés és dudorászás után kisvártatva egy kócos cicafejecske kandikált ki a kartonból. Félénken körbenézett, hallgatózott egy kicsit, majd nekirugaszkodott, és egy szempillantás alatt már a doboz szélén egyensúlyozott – és hoppla hó, egy nagy ugrással már kint is volt.

Megmozgatta elgémberedett végtagjait, tekert egyet jobbra, kettőt balra, megrázta jobbra, aztán balra, és láss csodát, a zsibbadtság már ki is állt a lábából. Kilincscica életre kelt. Az első látásra félelmetesnek tűnő árnyképek barátságosan fogadták a cicust, aki egyre határozottabb léptekkel derítette fel otthonát.

– Hű, ez nagyon új és nagyon izgalmas! Vajon hol van a többi játék? Mi lehet az ablakon túl? – tűnődés közben puha léptekkel körbejárta a kisszobát, aztán a nagyszobát, ahol a szülők talán éppen arról álmodtak, hova teszik a kanapét, és milyen színű lesz a kisfiúk szobája. A beszűrődő holdfény lassan a kiscica számára is barátságossá tette a lakást.

A következő pillanatban fürgén felugrott a kisszékre, a kisszékről az asztalra, az asztalról az ablakba, kicsi mancsával ledörgölte a bepárásodott üveget, hogy kilásson rajta, majd hopp – gondolt egyet, és kint is termett az ablakpárkányon.

Nagy peckesen fel-alá kezdett sétálni a párkányon egészen addig, amíg a félig kiégett lámpákkal megvilágított udvaron egy sötét sarokból zörejt nem hallott. Hátraugrott ijedtében, és el is iszkolt volna, ha meg nem pillant valakit, az egyik lépcső alatt elbújva.

– Szia! Ki vagy te, és miért bujkálsz ott? – kérdezte nagy hangon. Közben azért titokban a torkában dobogott a szíve. Kilincscica bátorságot tettetve előrelépett, és még egyszer – most már hangosabban – elismételte: – Ki vagy és miért rejtőzködsz? Gyere elő, egyáltalán nem ér bujkálni!

Erre a válasz csak egy halk sóhajtás volt, majd egyszer csak megjelent egy kis hófehér lábacska, kisvártatva a hozzá tartozó kedves félénk arcocska.

– Szia, szia. Khmmm. Szóval… Mió vagyok, a ház kiscicája. És te? – kérdezte.

– Én vagyok Kilincscica a földszint/2-ből. Ez életem első sétája. Eddig csak egy barátom volt, Dodika. Szeretnék barátokat találni. Jó barátokat. Leszel Te az első? Én nem ismerek ebben a fura házban senkit – mesélte, miközben egyszer csak észrevett valami nagyon furcsát: Mió fehér testét vidám piros pöttyök borították. Igen, pirosak. Mindenhol.

– Mik azok a piros pöttyök rajtad? Beleestél egy festékes vödörbe? – és már jót kuncogott volna, amikor Mió arca a pöttyeihez hasonlóan piros lett szégyenlősségében, és zavartan vallotta be, hogy ő bizony ezekkel a pöttyökkel a szőrén született, ami miatt mindig nagyon sokat csúfolják a többiek. Mió arcán megjelent a bánatos kérdés: vajon most Kilincscica, TE is csúfolni fogsz engem?

De Kilincscica megpödörte kackiás bajszát, és így szólt:

– Egyet se búsulj, kis barátom! Amíg engem látsz, bizony nem fognak többet gúnyolni téged.

Mióval együtt örömükben gyorsan felrohantak háromszor a padlásra és vissza, körbefutották az udvart. Majdnem beleszédültek a sebességbe, és Mió kis szívébe megnyugvás, szeretet költözött a nagyhangú, furcsa farkú idegen iránt.

A nagy rohangálás után pihegve és mosolyogva ültek a lépcsőn, és azon gondolkodtak mindketten, hogy mennyire szerencsések, hogy megtalálták egymást. Nem szóltak semmit, hiszen jólesett ez a csönd, és szerették volna, ha örökké tart a pillanat.

A boldog csendben egyszer csak egy fekete szőrgombolyag gurult ki az udvar közepére, és egy jól irányzott lövéssel hatalmas vizes lufit lőtt ki hangosan kacagva cicáink felé.

– Hé! Ne csináld! Miért dobálsz? – kiabálta Kilincscica felháborodva. – Hát ez meg mi a szösz lehet? – nézett ijedten Mióra, miközben próbált a pöttyös cica háta mögé bújni.

– Nem mi a szösz, hanem KI A SZÖSZ!!!??? – mondta Mió, aki már tudta, hogy mit rejt ez a szőrgombolyagnak álcázott valami, és igyekezett ő is fedezéket keresni a fröccsenő víz elől.

Kilincscica épp elkapta volna a lábát, de későn….a fekete szőrcsomóból egyszer csak két mancs nyúlt ki, és már át is kulcsolta és ölelte.

– Hé, te! Mit csinálsz? – szólt rá a feketeségre cicusunk. – Engedj már el! Hát ez már mindennek a teteje! Miért nem hagysz már békén? Mondom: engedj el!

A két pracli után egyszer csak két hatalmas fekete gombszem villant fel, és egy jókedvű vidám kiskutya nyalta arcon Kilincscicát.

– Szia én Wuff vagyok! – WUFF-WUFF-WUFF …viháncolt a gombolyag. Kilincscica a huszadik nyálas puszi után már hangosan kacagott, majd lefejtette magáról Wuff mancsocskáit.

– Jól van, jól van, fejezd már be! Száz szónak is egy a vége, úgy látom, hogy elkél itt a jó barát! Ha nem bánjátok, mától én leszek az! – Azzal megfogta pajtásai kezét, felsétáltak a tetőre, és még sokáig számolgatták a csillagokat. Még a Hold is lekacsintott fentről rájuk. Így kezdődött örök barátságuk.

További kalandokért keresd a Kilincscica könyvet a http://www.kilincscica.hu/ oldalon vagy a könyvesboltokban.

 

© Aros Éva illusztrációja

 

Az első emlékem az olvasással kapcsolatban Török Sándor: Kököjszi és Bobojsza című könyve volt, anyukám csodálatos előadásában. Testvéremmel hallgattuk a mesét – anyukám azóta is előszeretettel meséli mindenkinek, hogy hatalmas zokogásban törtünk ki a végére.

Hálával tartozom általános iskolai könyvtáros tanárnénimnek, Albert Istvánnénak azért, hogy mindig csak olyan könyveket engedett kivenni a könyvtárból, melyek a korosztályomnak szóltak – az olvasási listámon sokáig előkelő helyen szerepeltek a pöttyös, csíkos, és delfines könyvek. Kreativitásomat naplóírás formájában éltem ki, melynek gyümölcseit ma – közel 20 év elteltével- nagy kacagások közepette olvasom.

Az általános iskola elvégzése után Vegyipari Technikumba jártam, majd felsőfokú számítógépes végzettséget szereztem. Elvégeztem az Államigazgatási Főiskolát, de tanultam programozást és újságírást is. Sok időt töltöttem utazással, külföldön, de dolgoztam itthon önkéntesként civil szervezetekkel és a Szépművészeti Múzeumban is.

Első mesémet az akkor 3 éves kisfiamnak írtam, Kilincscica címmel, amikor már unalmassá vált, hogy folyton a négy kisautó kalandjait meséltem „fejbőlmese” gyanánt.

(A szerző bemutatkozása)