Szép Györgyi: Szegény ember és a fácán története (mese)
A szegény ember gombát szedni indult az erdőbe. Még alig volt valamicske a kosarában, amikor az erdei tisztás bozótjából egy keserves, elcsukló hangra lett figyelmes:
– Szegény ember, ments meg engem, nem bánod meg! Ments meg engem, kérlek! Teljesítem három kívánságod!
Az ember hamar rálelt egy bokor aljában egy fácánra, akinek a róka eltörte a lábát.
A jó ember keresett egy faágat, tépett az inge aljából egy darabot és bekötözte a madár lábát. Kibélelte puha mohával a kosarát és abban hazavitte a fácánt. A baromfiudvarban szállásolta el, hogy mindig legyen társasága, éjszakánként a tyúkok a testük melegével vegyék körbe.
Időközben igazán jó barátok lettek ők ketten: a fácán meg az ember.
Egyik nap igen búslakodott a szegény ember, a fácán nem hagyhatta szó nélkül:
– Miért vagy szomorú oly nagyon?
– Hát hogyne búslakodnék, nagyon beteg a szomszédom gyereke, nincs pénzük orvosra! Én sem segíthetek rajtuk.
– Ide figyelj! – szólt a fácán. – Tépj egy tollat rólam, éjszaka tedd a párnád alá! Aztán másnap indulj el vele az orvosért, az lesz a fizetség!
A szegény ember kitépett egy fácántollat, betette a párnája alá. Úgy gondolta, hogy valóban a baromfiudvar legszebb tolla a fácáné, szebbet nem is ajándékozhatna a doktornak. Ékes dísze lesz az orvos kalapjának egy gyönyörű madártoll!
Kora reggel, hajnalban elindult a szegény ember. Mikor átadta az orvosnak a fácán tollát, az nyomban aranytollá változott.
Ment is hamar a gyógyító a gyermekhez, aki pár nap múltán már vidáman és egészségesen futkározott az udvarban.
Szépen megköszönte a szegény ember a fácán segítségét.
Telt-múlt az idő, elérkezett a hideg, zord tél.
Az ember elpanaszolta a fácánnak, hogy a falu végén lakik egy kedves, öreg, vénséges vén anyóka, akinek elfogyott a tüzelője. Az erdész csak pénzért ad fát. Az meg nekik nincsen.
– Az én kalyibám olyan kicsi, hogy a kutyám is kint alszik, nem tudom nálam elszállásolni az anyót a télre – mondta az ember.
– Tépj egy tollat rólam nyomban, és siess vele az erdészhez, fát fog adni érte!
Szaladt is a szegény ember az aranytollá változott madártollal. Két szekér tüzelőt kapott érte, másoknak is jutott belőle.
Éltek-éldegéltek tovább, mígnem eljött a tavasz.
Sírva szaladt a szegény ember a fácánhoz:
– Jaj-jaj, nagy a baj! A barátom házát elvitte az ár! Fedél nélkül maradt szegény pára!
– Ismét tépj ki egy tollamat, a legnagyobbat! Vidd el a bíróhoz, és vegyetek tőle az aranytollon egy házat!
Így is lett.
A szegény ember nagyon megköszönte a fácán jóságát, aki így szólt:
– Szegény ember! Immár teljesült három kívánságod, de magadnak nem kívántál semmit!
– Az én kívánságom csak a negyedik lett volna a sorban, minden fontosat kértem már! De nem baj, hogy így esett. Így is háromszor kellett fájdalmat okoznom neked, mikor megfosztottalak a tollaidtól.
– Nos, úgy döntöttem, én kívánok neked egyet! – szólt a fácán. – Eztán legyen úgy, hogy minden jóságos gondolatod után teremjen egy aranypénz a zsebedben, amit arra költesz, amire csak akarod!
Valóban így lett. A kutyának háza lett, a lónak cifra kantárja, a baromfiudvarban szép új ólak a tyúkoknak, az anyókának fonala, hogy szőni tudjon.
Én a minap jártam ebben a faluban, de ott egyetlen nélkülöző embert nem láttam!
Illusztrálta: © Szabó Gitta
Értékeld az illusztrációt: 
(37 értékelés, átlag: 3,81 out of 5)
“Grafológiával foglalkozom, 2015-ben kezdtem meséket írni, eddig 10 mesém jelent meg 9 könyvben, 2016-ban pedig a Mátrai Művészeti Napok zárórendezvényén színművész adta elő egyiket.
(Verseim is jelentek meg nyomtatásban, kiállításon.)” (Szép Györgyi, az író)