Szipőcs Ildikó: A pünkösdi király (mese)
A mese (felolvasva) meghallgatható itt:
Falu szélén állt egy kis házikó, abban lakott Miskó, özvegy édesanyjával. Afféle csöndes legényke volt, segített a ház körül, és amíg édesanyja gombát, bogyót gyűjtögetett a közeli erdőben, Miskó fát hasogatott, vizet hozott a forrásról, vagy éppen ütött-kopott házikójuk fedelét javítgatta.
Ritkán ment be a faluba, többnyire csak vásár napján, hogy eladja az erdei bogyókból készített lekvárokat, főzeteket. A falubeli legényekkel, lányokkal is csak ilyenkor találkozott, akik közül a legtöbben különcnek tartották, és amikor csak tehették, gúnyolódtak rajta:
– No, Miskó, hányat szólt a kakukk reggel? Megszámoltad, vagy aludtál tovább, míg hasadra sütött a nap? – faggatták a legények.
– Miskó, nézz csak ránk, melyikünket választanád? – incselkedtek vele a lányok – Majd táncolunk veled a bálban, csak előbb vedd fel az új csizmádat!
Kacagásuktól zengett a piac, mert Miskó bizony mezítláb volt. Miskó csak dünnyögött valamit, és elfordult, a kopott kis deszkalécen magával hozott üvegeit rendezgette.
– Mi lenne, ha gyakorolnánk a célbadobást? – kurjantott egy magas, nagy orrú siheder, név szerint Morgó, és felkapott egy követ az utca porából. – Mit gondoltok, eltalálom azt az üveget? – és célba vette a legszélsőt.
– Állj meg! – kiáltott fel az egyik leányzó, Zsuzska, aki most érkezett a vásárba. Csillogó, barna hajában egy szál rózsa tündökölt, karján szalmából font kosárkát tartott. – Épp azt a lekvárt szeretném megvenni… hogy adod, Miskó?
– Neked ingyen is odaadom – mosolyodott el Miskó, mert már régen megtetszett neki a szép, kedves leány, aki soha nem vett részt a többiek gúnyolódásában.
– Azt nem lehet, hiszen édesanyád sokat fáradozott vele… de ha elfogadod, cseréljünk: adok érte egy szép, hímzett terítőt.
– Na jó… egyelőre békén hagyom az üvegeidet – vágott közbe a nagy orrú legény. – De ha eladtad a portékádat, gyere fel a dombra! Ma lesz a pünkösdikirály-választás, mutasd meg, hogy mit tudsz!
– Rendben van, ott leszek! – válaszolta halkan Miskó. – Elfogadom a kihívást!
– Még hogy Miskó vegyen részt a viadalon? – a nevetésnek nem volt se vége, se hossza. Ugyan mit tudhat ez a sete-suta legény?
Zsuzska nem vett részt a nevetésben most sem, csak hallgatott pár percig, aztán kivette hajából a piros rózsát, és Miskó kezébe nyomta:
– Hozzon neked szerencsét, Miskó!
A pünkösdi rózsa ott virított Miskó kalapjában, amikor kora délután megkezdődtek a küzdelmek. Először póznamászóversenyen kellett bizonyítani a legényeknek, hogy ki a legügyesebb. Huszonketten próbálkoztak, de csak négyen jutottak fel a csúcsra, köztük Miskó, aki elsőnek kapta le a pózna tetejére tűzött piros selyemszalagot. Mindenki nagyon csodálkozott, mert nem tudták, hogy Miskó ott az erdő szélén többször mászott fára napjában, mint ahányszor ők vízért mentek a kútra.
Utána következett a célbadobás: tizenkétszer kellett beletalálni egy virágokkal díszített karikába úgy, hogy a karikát minden dobás után hátrább vitték.
– Most legyőzlek, Miskó – szűrte a szót fogai között Morgó, aki egyébként is dühös volt, hogy Zsuzska nem neki adta a rózsát.
– Állok elébe! – hangzott a nyugodt, megfontolt válasz.
A célbadobóverseny végére csakugyan ők ketten maradtak. Mindegyikük betalált a körbe, így újra kellett kezdeni a versenyt. A második sorozat végén már legalább annyian drukkoltak Miskónak, mint ellenfelének. Míg a nagyorrú egyre nyugtalanabbá vált, Miskó arca meg sem rezdült – utolsó dobása súrolta ugyan a karika szélét, de mégis átment rajta.
– Most én jövök! – rikkantott Morgó. – Figyeljetek csak, milyen egy igazi jó dobás!
Hunyorított bal szemével, aztán elhajította a követ, egyenest a karika mellett álló eperfa szélső ágára. Ő maga sem hitte, de Miskó megint legyőzte őt.
– No, majd a lóverseny… ott nem nyerhetsz, nincs is lovad, amin gyakorolhattál – súgta oda gúnyosan a másiknak. – A legtöbb pontot a lóversenyen lehet összegyűjteni, és ott mindenképpen én leszek a győztes.
Miskó csak mosolygott a bajsza alatt. Senkinek nem kötötte orrára, hogy tud ő lovagolni is, mert gyakran segített az erdőmesternek összeszedni az orvvadászok által kirakott csapdákat, és ilyenkor együtt járták lovon az erdőt.
Morgó addig mesterkedett, míg a sorsolásnál Miskónak jutott Villám, a legvadabb, legkezelhetetlenebb paripa. Most is nyugtalanul hányta-vetette magát, senki nem mert a közelébe menni. Senki, csak Miskó. Zsuzska aggódva figyelte az eseményeket, de Miskó megvárta, míg az összes lovat kivezetik a karámból, aztán megállt a kerítés mellett.
– Villám! – szólította a lovat halkan. – Jöjj közelebb, szeretnélek megismerni téged!
A ló egykedvűen kapált lábával, de félfordulatból szemügyre vette az egyenes tartású, szép szál legényt. Komolyan nézett a fiú nyílt, becsületes arcába, s lassan közeledett hozzá.
Miskó meg sem mozdult, amíg a ló oda nem dörzsölte orrát a kezéhez, akkor megsimogatta, megveregette a nyakát. Utána már bátran felülhetett a hátára, és elvezette őt a verseny helyszínére. A tömeg felmorajlott, amikor Miskó megjelent a dombtetőn, mégpedig Villám hátán. Azután elkezdődött a verseny.
– Hajrá Miskó, hajrá Villám! – kiáltott lelkesen Zsuzska, s abban a pillanatban eldördült a startpisztoly.
A nagy orrú legény, Morgó, dühében rávágott ostorával a mellette futó Villám hátára, de ettől a mozdulattól megingott a nyergében, és lemaradt az élen száguldó lovak mögött.
– Ne félj, Villám – súgta Miskó a ló fülébe. – Többé nem engedlek bántani senkinek! Akár nyersz, akár veszítesz, az én lovam maradsz mindörökre!
A ló, mintha megtáltosodott volna, úgy hagyta maga mögött egymás után a többieket… A kanyarban egy ügyes fordulattal még az eddiginél is nagyobb előnyt szerzett, végül elsőként száguldott be a célba.
– Éljen a győztes, éljen Miskó! – kiáltozta a tömeg. Leghangosabban azok ünnepelték, akik eddig gúnyolódtak rajta.
Azután dobpergés következett, és a versenybíró föllépett az emelvényre
– Az új pünkösdi király neve: Kerekes Kiss Mihály. A mai naptól kezdve egy teljes évig ő az első legény a faluban, neki tartoztok engedelmeskedni – hirdette ki ünnepélyesen, majd fejére illesztette a rózsából font koszorút.
– Köszönöm tekintetes uram, ígérem, hogy méltó leszek hivatalomra: amennyire tőlem telik, igazságos leszek, és megpróbálok segíteni a bajba jutott embereken. De most, ha megengedik, ezt a rózsából font koszorút egy szép leány, Zsuzska homlokára illeszteném, akit szívbéli mátkámul választottam.
– Akkor hát megvan a pünkösdi királynénk is – tapsolt a versenybíró, s vele együtt a közönség. – Éljen a felséges pár, járják el most az első táncot!
Abban a pillanatban megszólalt a zene, fiatalok és idősebbek, akinek csak lába bírta, mind táncra kerekedtek. A kör közepén Miskó járta Zsuzskával – soha szebb pár nem volt még, mint ők ketten: pünkösd királya és királynéja.
Itt a vége, fuss el véle…
