Túri Orsolya: Naponda és a Szívliliom (mese)
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, élt egy kismanó. Naponda volt a neve. Gyönyörű, kerek, örömtől ragyogó arca volt és kíváncsi, csillogó szemei. Mint minden manónak a Manó Birodalomban, neki is virágszirom-szerű szirmocskák pompáztak az arca körül. Napondának csillogó fehér színűek voltak, csak úgy, mint az édesanyjának.
A szirmok hangulattól függően változtak: kinyíltak, ha boldog volt, összezárultak, ha szomorú. Ha feszült volt Naponda, a szirmok is megfeszültek. Az anyukája megtanította, hogy minden este fürdéskor gondosan tisztogassa a szirmokat, és vigyázzon rájuk, mert ez az ő egyik különlegessége. Az öröksége, amire büszke lehet. Ebből látszik már messziről, hogy ő a szirmos manók közé tartozik.
Egy kellemes tavaszi délutánon Naponda az ágyában hevert. A meleg szellőt érezni lehetett a nyitott ablakon keresztül. Most is, mint már ezerszer, arról álmodozott, hogy ablakpárkányán a csodálatos, páratlan Szívliliom pompázik. Olyan egyedi, összetéveszthetetlen ez a virág, hogy a Szivárvány Ligetben is mindig hosszú sorban állnak a manók, hogy megtekinthessék a példányait.
Illata mennyei, semmihez sem hasonlítható. Szirmai a legfinomabb selyemnél is selymesebbek. Éjszaka ezüstfénnyel csillog, akár a telihold. Tavasszal és ősszel, amikor teljes pompában virágzik, csillámokat szór, amelyek apró, repülő gyémántoknak tűnnek a napsugarak fényében.
Naponda mindig áhítattal gondolt a virágra. És már egy ideje minden vágya az volt, hogy legyen a szobájában egy, amelyet mindig csodálhat. A szüleit már többször kérte, hogy szerezzenek be neki egyet, de ők mindig elmondták Napondának, hogy ez lehetetlen. Egyrészt nagyon drága, másrészt védett növény. Sajnos évről évre kevesebb nő belőle. A legtöbb pedig őrzött kertekben él, mert nagy becsben tartják gyógyító hatása miatt. Nem véletlenül hívják Szívliliomnak. A szívet gyógyítja. Így minden szívbánatra és ebből eredő betegségre gyógyír.
Naponda szomorúan kiment a konyhába, és leült az anyukája mellé, aki észrevette, hogy a kismanó bánatos.
– Mi a baj, Naponda? – kérdezte.
– A Szívliliom… – suttogta Naponda.
Anyukája felsóhajtott, majd ezt kérdezte:
– Tudom, hogy nagyon szeretnél egyet, de még sosem árultad el, miért pontosan?
– Mert szép és különleges – vágta rá Naponda.
– Jó-jó, de több könyved is van róla, tele képekkel, többször meg is néztük élőben, és bármikor elmehetünk újra megnézni. Ez nem elég? Miért kell a szobádba egy?
Naponda sokáig nem akarta elárulni, de úgy tűnt, ezúttal az anyukája nem tágít.
– Azért kell, mert szeretném, ha lenne valami különlegesség a szobámban, ami mindenkit elkápráztat. Így a barátaim ide akarnának jönni, hogy nálunk találkozzunk, és ne mindig a fellengzős Zuardinál. Zuardi mindig jobbnak hiszi magát mindenkinél, és mindenki csak ráfigyel. Engem már alig hallanak meg. De ha lenne nálam egy ilyen virág…
– Naponda, a Szívliliom egy nagyon értékes virág. Az egyik legértékesebb növény a világon. Többre hivatott annál, hogy a szobádban díszként, a te fényedet emelve szolgáljon. És a barátaiddal kapcsolatban pedig arra kell, hogy törekedj, hogy saját magad miatt akarjanak veled lenni, ne pedig azért, amit birtokolsz. Így biztos lehetsz benne, hogy amíg te az vagy, aki és ők azok, akik, addig barátok lesztek. Mi történik, ha lesz egy Szívliliomod, majd elpusztul? Elveszíted a barátaidat?
Naponda elgondolkozott. Volt igazság abban, amit az anyukája mondott.
– Támadt egy ötletem. Van egy virágismereti tanfolyam, ami ilyen kismanóknak szól, mint te vagy, és többek között a Szívliliomokról is tanulhatsz. Mit szólnál, ha beíratnálak?
Naponda arca felragyogott. Azon túl, hogy a barátai körében népszerűséget akart kivívni vele, valóban érdekelte a Szívliliom és csodálta a virágot.
Így aztán elment a tanfolyamra. Sok-sok nagyon érdekes virágot ismert meg, de mind közül továbbra is a Szívliliom varázsolta el a legjobban. Nem tudott betelni a szépségével és csodálatos hatásaival. Megértette végre, miért olyan értékes ez a virág. A tanfolyam vezetője, egy bölcs, sokat látott manó bemutatott sok csodálatos gyógyulást, ami a Szívliliom hatására következett be: a leveleiből készített főzet hatására vagy csupán az illatát belélegezve. Sok-sok öreg és fiatal, szomorú vagy beteg manónak adta vissza az egészségét, boldogságát vagy akár az életét. Naponda kicsit el is szégyellte magát, amiért ő csak a szépségéért akarta a szobájába tenni.
Már tudta, hogy nem lett volna jó ötlet egy Szívliliomot felhasználni a barátai odavonzására, de még mindig nem tudta, hogyan kezelje az öntelt Zuardi körül kialakult helyzetet. Éppen ezért elindult a közeli erdőbe sétálni. Ahogy ballagott az óriás, ősi fák között, egyszer csak zajra lett figyelmes. Utánaeredt hát, mert azt sejtette, egy kis róka lehet az, és a szirmos manók és a rókák régi barátok voltak. Jókat tudtak játszani együtt, természetes volt az összhang köztük.
Ahogy követte a hangot, egy ismerős, édes illat csapta meg az orrát.
– Nem… Ez nem lehet az – gondolta.
Elindult az illat irányába. Hirtelen olyan látvány tárult szemei elé, amely minden álmát felülmúlta.
– Te jó ég! Hiszen ez egy Szívliliom. Itt a közeli erdőben. Nem hiszek a szememnek! – kiáltott föl hangosan.
Tudta, hogy van még néhány vadon élő példány, de álmában sem gondolta volna, hogy hozzá ilyen közel is élhet egy Szívliliom. Gyönyörűen virágzott, szórta a csillámait a tört fényben, fantasztikus látvány volt. Naponda térde megremegett a látványtól.
Ahogy áhítattal nézte a virágot, hirtelen meglátott egy idősebb manót, amint egy zsákkal közeledik a Szívliliom felé. Egy ásó is volt nála. Látszott, hogy nem a hivatalos Szívliliom Szövetség embere, aki begyűjtené a virágot.
– Jaj, ne! Ki akarja ásni a virágot és a zsákba tenni! – gondolta Naponda.
Hirtelen nem tudta, mit tegyen, hogy megvédje a virágot a rablótól. Aztán eszébe jutottak a virágismereti tanfolyamon tanultak. Körbenézett, és meg is látta az Ásító Hebrencset. Azt tanulták és gyakorolták is a képzésen, hogy leveleit összedörzsölve és belélegezve erős altatóhatás érhető el. Gyorsan felkapott hát annyi Ásító Hebrencset, amennyit csak tudott, összedörzsölte, majd a rabló mögé kúszott. Egy jól időzített pillanatban felugrott a hátára, és az orrába nyomta a dörzsölt leveleket. A rabló szinte azonnal összerogyott és álomba szenderült.
Naponda azt mondta a Szívliliomnak:
– Ne félj, nem hagyom, hogy rossz kezekbe kerülj! Hamarosan visszatérek!
Gyorsan hazarohant, és elmesélte anyukájának a történteket, aki azonnal értesítette a Szívliliom Szövetséget. Mire visszaértek az erdőbe, már ott is voltak, és óvatosan bepakolták a virágot egy nagy ládába, hogy elvigyék az őrzött kertek egyikébe. A rabló még mindig aludt. De nem kellett sokat várni, míg őt is elvitték, hogy felelősségre vonják. Naponda szíve megnyugodott.
Pár nappal később Napondát személyesen kereste fel a Szívliliom Szövetség elnöke, hogy egy oklevelet és kitüntetést nyújtson át neki a bátorságáért és leleményességéért, amit a Szívliliom megmentése közben tanúsított.
Természetesen a Manó Birodalomban mindenfelé elterjedt a kitüntetés híre. Naponda ezután nagyon büszkén, kihúzott háttal, domború mellkassal sétált végig az utcán. A manók keresték a társaságát, kérdezték a hőstettéről, csodálták bátorságát a rablóval szemben, és ámulattal hallgatták, milyen ügyesen használta az Ásító Hebrencset. Naponda a barátai szemében is megváltozott, miután ez az új, bátor, nemes oldala megmutatkozott. Sokkal szívesebben töltötték már Napondával az időt, mint Zuardival, aki a saját magáról szóló, sokszor kitalált történeteit mondogatta. Büszkék voltak rá, hogy ilyen remek, bátor szívű és okos barátjuk van, mint Naponda.
Egyszer, amikor Naponda éppen barátaival játszott, anyukája odahívta magához és azt súgta neki:
– Látod, nem mindig kapod meg amit akarsz úgy, ahogy akarod. De ha arra, amit akarsz, valóban szükséged van, megkapod. Az Élet saját tempójában és módján – mosolygott.
Itt a vége, fuss el véle.
