Váczi B. Nikoletta: A jószívű farkas (verses mese)

Megjelent: 2020. július 14. Kategória: Hangos mese, Mese, Váczi B. Nikoletta

A mese meghallgatható itt. Elnondja Mészáros Andrea:

Egyszer volt, hol nem volt, egy ifjú legény: madártollas-kalapos, egyszerű és szegény.

Furfangos ifjú volt és szemfüles gyerek. Juhásznak szegődött, a világ így lett kerek. Éjjel nappal őrizte a legelő juhokat, jól ismerte már a berkeket s a zugokat. Hiába volt résen minden éjjelen, farkast sose látott fenn a bérceken. Kíváncsi legény volt, nem szeretett várni. Elment hát az erdőbe farkasra találni. Szája is tátva maradt a nagy ordast látva. Dalolva szökkent az, virágot számlálva.

– Komám, téged mi lelt? Nap sütötte fejedet? – kérdezte furfangos Mikó, és nagyokat nevetett.

– Ne is kérdezd, pajtás, a szívem jóságos. Nem tudok én gonosz lenni, sem álságos. Szívemhez, ha egyszer kulcsot találok, minden szépet abból gyökerestül kivágok.

– Nosza, ha csak ennyi a baj, kulcsodat meglelelem. Szívedbe visszatérhet a sötét, az enyémbe a félelem. Van nekem egy kicsi, fényes pünkösdi garasom. Még az éjjel elültetem, betakarom, locsolgatom.

Eszes Mikó hazament, eltemette jussát. Reggelre szép, nagy fa nyújtóztatta ágát. Tetejére mászott a legény, hogy a kulcsot meglássa. Kopasz domb a szemét szúrta: ördögöknek lakása.

Gondolt egyet, elviharzott, a domb tetején megállott. Leszólott az alvilágba, hol pokol tüze világlott.

– Uraim, kulcsér’ jöttem, remélem, hogy kapok! Adják szépen a kezembe, és már itt se vagyok.

– Te legény, nem eszik olyan forrón a kását! Megkapod a kulcsot, ha adsz érte egy birkát.

– Ma éjfélkor gyertek oda, hol őrizem a nyájat. Kaptok birkát, ígérem, nem is egyet, hármat!

A legény ravasz volt, nem ejtették fejre. Az ördögöket megvezette, ugrottak a cselre.

Elindult Mikó vissza, gyorsan szedte lábát. Kásával körbeszórta a szendergő nyáját. A démonok ezt látva hamar eliszkoltak. Apró magvat szedni, biza nem akartak.

Legényünk sebtében görbe ásót szerzett. Kopasz dombnak tetején hamar ásni kezdett. A gödörből a végén már ki se látszott, átásta a végtelen nagy forró alvilágot.

A mélyből víz tört fel, habzó patakokba. Pokol tüzét a friss forrás rögtön kioltotta. Füstölt a kopasz domb, mint a vizes fa. Füstjét a szél fújta messze a világba.

Estére járt, ideje volt hazafele kerülni. Körtefa tövéből birkákra ügyelni. Hanem valami igen nyomta Mikónak alfelét, ezért mindenestül kiforgatta feneketlen nagy zsebét.

Az elveszett kulcs – hogyan kerülhetett oda? Nem lehet azt tudni, talán csak egy csoda.

Farkasszívről amikor a rozsdás lakat leesett, kiköltözött abból a temérdeknyi szeretet. Királylány bújt ki belőle, Mikó szeme láttára. Így lelt a szegény juhász, világszép mátkára.

szerző illusztrációja