Váczi B. Nikoletta: A róka és a béka (mese)

Megjelent: 2020. szeptember 7. Kategória: Hangos mese, Mese, Váczi B. Nikoletta

A mese meghallgatható itt:

Egy meleg, nyári napon Vörös, a róka éhesen bóklászott az erdő mélyén. A tűző naptól igen kitikkadt, így hát elballagott a tó partjára és a víz fölé tartotta kiszáradt orra hegyét. Ahogy lefetyelni kezdte a friss vizet, látja ám, hogy egy hájas béka ül tőle nem messze egy nagy kövön.

– Nem rossz zsákmány ez ínség idején. Éhes rókának még a béka is mézes falatként esik – gondolta, majd lesunyt, és rávetette magát zöld ebédjére.

Viszont a halálra rémült béka menekülni akart a róka szorításából. Nem állt szándékában rókaeledelként végezni. Ki fél, az él. Ki él, annak bizony még vághat az esze. Összeszedte minden bátorságát, felfújta magát, és így szólott a rókához:

– Te, Vörös, ha meghagyod az életem, elárulok egy titkot neked. Rókanépnek való titok ez. Ha jól hegyezed füledet, ma éjjel olyan vacsorában lesz részed, mint az uraknak.

No, egyéb se kellett, a rókának felcsillant a szeme. Le is vette lábát a remegő béka hátáról.

– Na, mondd, te hidegvérű, mi az a fene nagy titok, mi a javamat szolgálná?

A béka ugrott egy nagyot, hogy tisztes távolságot tartson a rókától, aztán belekezdett a mondókájába:

– Ma hajnalban két gazda járt a tavon. Halászni voltak. Azt beszélték, annyi hal akadt a hálójukba, hogy nekik a csirkéhez biza már nem fűlik a foguk. Ma este rókát várnak vacsorára. Azt mondták, ha egy arra téved, a bendőjét tyúkkal az jól megtömheti.

Az ostoba rókának több se kellett. Futott, mint akit puskából lőttek ki. Nem akart lekésni a megtisztelő tyúkvacsoráról. Odafelé a nagy loholásban gondolatban már partedlit kötött, és sorban lakmározni kezdte a szebbnél szebb tyúkokat: feketét, fehéret, kendermagosat.

Időben érkezett a gazda portájához, az asszony pont vacsorához kongatott. Úgy gondolta, ezúttal nem az ól tetején át oson be a tyúkudvarba, hanem meghívott urakhoz méltóan az ajtón át közlekedik. Mikor első lába által ért a kapun, a gazdasszony azon nyomban rókát kiáltott:

– Vasvellát, ásót, puskát hozzatok rögvest, mert itt jár a vörös!

A bélpoklos állat rögtön megfordult, és illa berek, nádak erek, nagy sebesen az erdő felé menekült. Az emberek viszont gyorsabbnak találtattak, utolérték és úgy elverték csontos hátát, mint a kétfenekű dobot. A szmöre farkát behúzva, meglapulva osont el az erdőszéli homokfalhoz, hová az odúját vájta. Másnap délutánig úgy aludt, mint akit agyoncsaptak. Az alvás most evés helyett esett az éhes rókának. Másnap, amikor felébredt, a fák már hosszú árnyékot írtak az erdei útra. Félve dugta ki az orrát mély vackából, s mivel emberszagot nem érzett, békalesőbe a kerek tó felé vette az irányt. Mikor már közel járt, messziről virított vörös bundája a bokrok között. A béka ezt látva rögtön menekülőre is fogta, mire a róka odakiáltott:

– Ne szaladj, koma! Köszönetet mondani jöttem!

– Köszönetet? – kvartyogta a béka meglepetten.

– Hát persze! Mi mást is mondhatnék annak, ki engem ily pompás vacsorához segített hozzá? Tyúkot tyúkkal faltam: sültet, főttet, kopasztottat. Jóllaktam, mint a dobi kutya. De, hogy a szót tovább ne szaporítsam, elárulom: nemcsak köszönni jöttem, hanem segítségedre is.

– Segítségemre? Miért kéne rajtam segíteni? – érdeklődött csodálkozva a béka.

– Ne csodálkozz, pajtás! Sok csodálkozás a tudatlanság jele. Tegnap, mikor vacsoráltam, fél hegyezett fülemre ezt hallottam az uraktól:

– A csirkehúsra ráuntunk, báttya! Milyen szerencse, hogy erre tévedt ez a róka pajtás, megvendégelhettük urak módjára. Hanem most hús híján maradva, immár békára fáj a fogunk. Ma este elmegyünk a tóhoz, és annyi békát fogunk a hálóval, amennyit nem szégyellünk, komám! Ej, királyi étek ám a békacomb! – Hát ekképpen diskuráltak fölöttem az emberek.

A béka rémültében szólni sem tudott. Még a szúnyog is megakadt keresztben a torkán. A róka, látva a brekegő félelmét, így folytatta:

– Látom, barátom, hogy reád ült a rémület. Ne félj! Lásd, méltó barátra tettél szert. Most én is jót teszek veled, mint, ahogy te tettél velem a minap.

A béka nagyot nyelt és meghunyászkodott:

– Ne tartsd magadban, barátom! Ha már szívességet tettem neked, viszonozd azt, úgy illik!

– Hó, viszonzom is, ne aggódj te azon! – húzta száját széles, ravasz vigyorra a róka, majd folytatta: – Másik hegyezett fél fülemre meg azt hallottam, hogy az embernépek igencsak kedvelik a muzsikát, és szeretnek mulatni. Ha leszáll az este, se evésen, se alváson az eszetek ne járjon. Kezdjetek nótázni, a legjobb, ha mindjárt kórusban teszitek. Ha az embereknek kedvére lesz, akkor talán megszánják életetek, és nem sültök ki forró zsírban.

A róka, mondanivalóját befejezve, sarkon fordult és faképnél hagyta a hiszékeny békát. Mikor meglepte az este, vadászat közben is jól hallotta, hogy a rászedett békanépek miként daloltak kórusban egész éjszaka. Azóta is minden éjjel nótáznak a békák, ha nem hiszed, hallgasd meg őket te is!

szerző illusztrációja