Váczi B. Nikoletta: Cseles Csaba és az új kenyér (mese)

Megjelent: 2020. augusztus 19. Kategória: Hangos mese, Mese, Váczi B. Nikoletta

A mese meghallgatható itt:

Érik a búza,
Nap koszorúzza.
Arany ruhája,
Aratást várja.

Nagy búzamező,
Távolba vesző.
Táncol a szélben,
Meghajol szépen.

Áldás havát írták. A nagy búzamezőket learatták, már csak a tarló meredezett hegyesen az ég felé. Mihály gazda szekerén hordta a malomtól zsákszám a sok lisztet. Dolgos ember hírében állt, nem hiába volt dunnája is pénzzel kitömve. Milyen a dolgos, olyan a bére is.

Mikor harmadszorra indult útnak portájáról a malom irányába, szekere az úton nagyot zöttyent és kitörött a kereke.

– Ej, mi az Isten nyila esett itt meg? – vakarta fejét tétlenül Mihály. – Kerék nélküli szekérrel aztán mitévő lehetnék? Nagy várakozásomban a végén még megesznek a farkasok.

Nem messze az útnak szélén egy nagy nyárfa tövében fiatal legény pihent. Megneszelte a gazda mérgelődését, odaballagott és megszólította:

– Adjon Isten magának jó szerencsét! Látom, megférne itt most bőséggel belőle – huncutkodott a szemtelen gyerek.

– Adj Isten te legény! Ha bajomon segíteni nem tudsz, akkor inkább ne ugrass!

– Akkor Isten magával! Inkább leszek egymagamban, minthogy rossz társsal mulassak, ki a tréfát nem is érti.

– Ne szaporítsd a szót pajtás. Mond meg egyenest: segítesz vagy sem nyomorultságomon?

– Lehet, hogy segítek, lehet, hogy nem. Az attól függ, kend melyik nadrágját húzta ma magára!

– Ej, te kölyök! Mondtam, ne ugrass! Fél kézzel csaplak agyon, ha úgy tartja kedvem. Mi köze lenne a szekér kerekéhez az én nadrágomnak?

A legénynek fülig szaladt a szája és így válaszolt a kérdésre:

– Ha azt a nadrágját húzta fel, aminek zsebe lyukas, akkor ma az élethez szerencséje nincsen. Elköszönünk. De ha azt a nadrágot öltötte magára, minek zsebe garassal van bélelve, no, akkor beszélhetünk üzletről.

A legény fondorlatosságát hallgatva a férfinak felderült az arca.

– No, fene! Így már én is jobban értem a szót. Úgy vág az eszed neked, mint a beretva.

A legény úgy tett, mintha megfogta volna kalapját és meghajolt Mihály előtt.

– Köszönöm, kegyelmed dicsér engem. A dicséret megkívánja, hogy illedelmesen bemutatkozzam. Kalapot is emelnék, ha lenne. Becsületes nevem: Cseles Csaba volna. Kicselezem én az életet is, ha kell. Csak adjon hozzá az Isten észt és mellé még vigasságot.

A gazda kedvesen hátba vágta a gyereket és ezt mondta:

– Tetszel nekem, te Cseles, kössünk egyezséget, hogy mindketten jól járjunk. Szép egyezség emel zászlót a mezőben, nem igaz? Ha a szekerem kerekét megjavítod, és engem házamig elviszel, a kocsi a tiéd, s aztán mész, amerre látsz.

Csaba egyezségre állt, kezet adtak egymásnak. Útközben a szekéren utazva beszédbe elegyedtek. Diskuráltak erről – arról, mire a fiú egyszer csak magához vette a szót.

– Szép jószág ez a kanca. A jövőben is biztosan szívesen húzná tovább megszokott szekerét – kacsintott az állatra Cseles.

– Te gyerek, telhetetlen már ne legyél! – mordult fel a gazda Csaba mellett. – Szekerem már a tied, a többi a te dolgod.

Mihály elhallgatott, de annyira tetszett neki az eszes fiú körmönfontsága, hogy azt gondolta, ismét próbára teszi.

– Na, te ravasz! Ha jól válaszolsz a következő kérdésemre, szavamat adom, tied lehet a jószágom is. Mondd, hol jártam én ezzel a szekérrel, mielőtt kitört volna a kereke?

Csabának felcsillant a szeme és rögtön rávágta:

– Óh, egyéb se könnyebb ennél kedves Uram! Hát a malomnál járt, lisztet hordott vele.

A gazda meglepetten lesett a gyerekre, még levegőt is elfelejtett venni.

– Erre meg honnan jöttél rá, te istenverte kölyök?

Csaba karjait összefonva dőlt hátra és fennhangon fogott hozzá meséjéhez:

– Mi sem nyilvánvalóbb ennél: szegény ember, ha mezítláb jár, fekete lesz annak talpa. Gazdag ember talpa pedig hófehér, mert szolgái naponta tisztára nyalják. Hanem a szekér hiába gazdag ember szekere, talpa ugyanolyan mocskos kell, legyen, mint a paraszté, hiszen az utat járja. De ennek a szekérnek a kereke biza fehér. Mitől-mástól, mint a sok liszttől, mit a kocsin hordozott. Tehát kedves uram, maga lisztér járt a malomhoz.

Mihály a szavalat hallatára nagyot nyelt és így szólt:

– Téged aztán nem ejtettek a fejedre, te Csaba! Lásd, ilyen napod még sosem volt. Szekered lett lóval. Többé már nem vagy nincstelen vándorlegény.

– Szerencse próbálva jó, nem igaz, bátyám? – nevetett Cseles a férfira.

Jó beszélgetéssel hamar telik az idő. Hipp-hopp odaértek a falu elejébe. Ott a gazda megállította a szekeret, és a legény felé fordult:

– No, fiam! Ha megmondod melyik porta az enyém, szekered s lovad megtoldom egy erszény pénzzel.

Cseles Csaba gondolkozott egy darabig és tétovázás nélkül rábökött Mihály házára.

– Ni, ott! Abban lakik maga, ott a nagy diófa alatt.

Az öreg majd leesett a szekérről, akkorákat hahotázott kínjában.

– Ezt meg már megint honnan eszelted ki te büdös kölök?

Csaba a megszokott gőgösséggel és magabiztossággal felelt erre a kérdésre is:

– Mi sem könnyebb ennél. Szegény embernek hű társa, jó barátja a kutyája. Kell a munkára is, hajtja a jószágot és jól őrzi a házat, mikor arra van szükség. Hanem kinek annyi lisztje van, hogy szekérszám hordja a malomtól, annak földje is van. S kinek nagy földje van, az igen tehetős ember lehet, nem kell annak kutya se. Nézze meg a szegényeket, vékonyak, mint a cérna, mert az utolsó falatjukat a kutyának adják. A maga hasa meg igen kerekre dagadt. Ott ahol maga lakik, biza kutya nincsen. Az utolsó utáni falat is kend torkán csúszik le, az bizonyos! Így hát egyéb se egyértelműbb annál, hogy az a maga portája, hol egy kutyát se látok!

– Hallod e te Cseles Csaba! Eszed révén igen megkedveltelek. Jó szívvel adom teli erszényem a kezedbe. Lásd, gazdag is tisztelhet szegényt: ma este asztalomhoz hívlak, ülj le közénk, vacsorázz velünk. Magát tiszteli, ki másokat tisztel.

Cseles Csaba örömmel fogadta a meghívást. A ház ajtaján belépve rögtön összeakadt tekintete a gazda leányáéval. Bizony annak is szemrevaló lehetett a legény, mert úgy kipirult, mint a piros paprika. Csabát asztalhoz ültették. A gazda térült, fordult, majd két frissen sült kenyeret tett le a legény elé, aztán ekképpen szólott:

– No, te cseles! Utolsó próbatétel ez végső búcsúnk előtt. Mondd meg nekem, melyik kenyér az új kenyér s melyik sült régi lisztből?

Csaba szeme sarkából egy pillantást vetett a fiatal leányra. Ravaszul mosolyra húzta száját és kezébe vette a kenyérszelő kést. Keresztet vetett vele mindkét kenyér aljára és megszegte azokat. Mindegyikből levágott egy szeletet, majd ezt mondta:

– Kend uram, ha most kitalálom, melyik az új kenyér, megkapom-e azt, ki a kenyeret sütötte?

Na, erre nagyot nyelt a gazda. Egyezséget csak tisztességgel szabad kötni. S ha szavát adja, teljesíteni kell azt maradéktalanul. Végül aztán kezet adott utolsó fogadásukra is. A legény nekilátott a két szelet kenyérnek és hangosan így gondolkozott:

– Ez a kenyér régi lisztből sült. Olyan, mint az érett asszony. Önmagában laktat, el is ülte a gyomromat. Ez meg itt az új kenyér! –Mutatott rá a másikra. – Szép fényű. Kívül ropogós, belül könnyű és puha. Friss, mint a fiatal menyecske. Akármennyit meg tudnék enni belőle.

Erre az okoskodásra a háziak olyan jóízűt nevettek, a könny is kicsordult szemük sarkából.

– Cseles Csaba! Soha hozzád fogható emberrel még nem hozott össze az utam. Ezt a próbát is kiálltad, bizony a leányom keze a tied. Jó szívvel adom rátok áldásomat, méltó utódom leszel a gazdaságban. A pénzt bizonyosan jól tudod majd forgatni. Hanem még azt áruld el nekem te zsivány, honnan tudtad, hogy leányom sütötte a kenyeret és nem az anyja?

Cseles Csaba felállt, a leány elé állott, és azt mondta:

– Hát honnan tudtam volna? Nézze, gazduram, ennek a szép leánynak lisztes az orra hegye.

Azzal megkapta, megpörgette a leányt, és olyan jó ízűt kacagtak, hogy talán a szomszéd faluban is hallották a népek. Azóta is boldogan élnek, és minden évben, új kenyér ünnepén együtt szegik meg a frissen sütött kenyeret.

szerző illusztrációja