Váczi B. Nikoletta: Iskolába jár az egy (mese)
A mese meghallgatható itt:
Dédi egy kosár begyújtós fával sétált a hátsó udvar felől. Néhány kendermagos tyúk kapirgált az útjában, hangos hessegéssel zavarta őket arrébb. A kiskonyha előtt üresen állt karosszéke. Mellette egy kis sámli árválkodott, amit még dédpapa festett le zománcfestékkel zöld színűre.
Dédi letette a kosarat a verandán, és leült, mintha várt volna valamire. Egyszer csak megérkezett a dédunokája. Odakullogott, és elfoglalta helyét a kis sámliján. Fejét lógatva sóhajtott egy nagyot.
– A barátom ősszel iskolába megy, dédi mama, én még csak nagycsoportos leszek. Pedig iskolás akarok lenni – fonta össze kezeit dacosan a fruska.
– Ezért ne lógasd az orrod, szívem. Ne siettesd az éveket, te is leszel iskolás. Csak türelmesen ki kell várnod, amíg eljön az ideje. Az óvodában jól telik a napod, sokat játszhatsz. Az én időmben még nem volt ilyesmi. De annyi jót hallottam róla, én is szívesen kipróbálnám – kacsintott az asszony a kislányra.
– Dédi, te már öreg vagy. Nem járhatsz oviba! Oda csak gyerekek mehetnek! És iskolába jártál? – faggatózott a lányka.
– Iskolába bizony jártam. De egész más volt ám a régi világban, kincsem.
– Más? Hogy érted ezt dédi? Mesélj nekem róla! – kérlelte a kislány.
– Az én időmben hat osztály volt és két ismétlő. És nem volt ám autó és busz, ami elvigye a gyerekeket az iskolába. Télen, nyáron gyalog jártunk, nagy hóban is mindig. Akkor még nagy havak voltak ám!
– És mit tanultatok az iskolában? Voltak szép könyveid? – érdeklődött tovább, elfelejtve korábbi bánatát.
– Úgy emlékszem, talán két könyvet kaptunk. Volt egy hittanos és egy másik, amiben mindent megtaláltunk. Az irkánkba pedig tintával írtunk. A padon volt egy lyuk, abba tettük a tintás üveget, hogy ki ne boruljon. Nehéz volt ám azzal írni, szívem. Meg kellett tanulni rendesen bánni vele. Hogy mit tanultunk régen az iskolában? – Egy pillanatra csend lett, majd folytatta. – Talán többet is, mint ami a könyvekbe le van írva – mondta az asszony kedves mosollyal az arcán.
– Mesélj, dédi, miket csináltatok még a te iskoládban?
– Amikor reggel bejött a tanító, felálltunk és így köszöntöttük: dicsértessék a Jézus Krisztus! Aztán imádkoztunk. Mit is? – Az asszony egy pillanatra gondolkodóba esett, majd folytatta. – Az imádságra nem emlékszem, sajnos már sok mindent elfelejtek. Adorján igazgató tartotta a gazdaság órákat – szőtte tovább a történetét dédi –, olyankor elvitt minket a házához és kapáltunk. Emlékszem, itt-ott érett az eper, mi meg szedegettük titokban. Méhei is voltak, hosszú sorokban álltak a kaptárak. Láttuk, ahogy pörgeti a mézet, néha segítettünk is neki. Iskola szünetben pedig selyemhernyókkal foglalkoztunk. A környéken sok volt a szederfa. Leszedtük a levelét, és azzal etettük őket. Amikor elég nagyok lettek, elvittük őket vonattal Csehszlovákiába.
– Milyen izgalmas! Dédi, én is szívesen járnék a te iskoládba!
– Akkor téged könnyű lenne iskolába toborozni, ha már most ilyen lelkes vagy – nevetett az asszony.
– Toborozni? Ez mit jelent dédi mama?
– Régen Gergely napján (Március 12) az iskolások jelmezbe öltözve járták a falut. Verseltek és énekeltek. Iskolába hívogatták a gyerekeket. „Szent Gergely vitézei”-nek nevezték őket.
– Dédi, te mindig olyan jókat mesélsz nekem! – hálálkodott a kislány, majd felpattant, és hangosan kiáltotta:
– Támadt egy remek, jó ötletem! Taníts meg engem is kapálni – könyörgött kedvesen a kislány.
Dédi nevetett egy jó ízűt. Botjára támaszkodva felállt, és így szólt a dédunokájához:
– Gyere, szívem, későre jár. Locsolnom kell a kertben, biztosan szívesen segítenél nekem. Kapálni is jöhetsz majd, öreg dédidnek jól esik a segítség.
A lányka villámgyorsan szaladt a locsolókannáért, és már indult is a dűlőre dédi után az esti öntözésre. Cirmos cica kíváncsian figyelte, ahogy távolodnak, majd eltűnnek a hátsó kertkapun át.

A szerző illusztrációja