Vajon ki vagyok? (mese)

Megjelent: 2020. szeptember 18. Kategória: Hangos mese, Mese

A mese meghallgatható itt:

Egy kicsi magocska hevert az erdő avartakarója aladt. Békésen pihent, miközben odafent a világ télbe fordult. Nem moccant egészen addig, amíg a hóolvadás illatát meg nem érezte. Ekkor aztán nyújtózott egy hatalmasat, és – reccs! – döbbenten vette észre, hogy sötét ruhája széthasadt.

– Ó, jaj, úgy látszik, kinőttem a nadrágomat – állapította meg.

– Itt volt az ideje – felelte egy giliszta. – Eljött a tavasz, most nincs is más dolgod, mint nőni. Kinőtted a ruhádat? Hát akkor nődd ki az avart. Ha azt kinövöd, akkor nődd ki az erdőt. Aztán az egész világot!

A magocska vállat vont, és arra gondolt, hogy nem akarja ő kinőni az egész világot, elég neki, ha akkorára megnő, amekkorára az ő fajtája szokott.
Igen ám, de a hosszú téli álom alatt megfeledkezett arról, hogy milyen növény ő.

– Vajon ki lehetek? – tűnődött, és gyökérlábával mélyre hatolt, miközben kidugta zsenge hajtását a szabadba.

– Nem tudom – mondta egy szarvasbogár. – Ilyen aprócska a moha szokott lenni. De neked más alakod van. Ha tudsz még nőni, akkor kérdezd meg inkább az odvas keltikét!

A növényke nőtt pár tíz centit, és felülről hajolt le a keltikéhez.

– Vajon ki lehetek? – kérdezte tőle.

– Nem tudom – felelte a keltike. – Nekem valamilyen cserjének tűnsz. Talán a mogyoróbokor felismer, ott, ni! Nőj feljebb, és kérdezd meg.

A csemete úgy is tett. Hamar megnyúlt, és még a mogyoróbokrot is lehagyta a növésben. Úgy kérdezte meg:

– Vajon ki lehetek?

– Nem tudom – felelte a mogyoróbokor. – Az alakod olyan, mint egy fáé. Felettünk magasodik a bölcs vadkörtefa, kérdezd meg őt, hátha tudja a választ!

A facsemete egyre csak nőtt, míg elért a vadkörte magasságáig. Őt is megkérdezte:

– Vajon ki lehetek?

– Ezt nagyon könnyű megmondani – felelt a vadkörte. – Ha makkot teremsz, akkor tölgyfa vagy. Ha gesztenyét, akkor gesztenyefa. Ha meg valami mást, hát akkor valami más fa lehetsz.

– Na, ezzel a bölcs válasszal aztán ki vagyok segítve. Jó, hogy nem azt mondtad, hogy ha kismacskát termek, akkor nagymacska vagyok… – dohogott a fa, és mérgében nőtt vagy tíz métert.

Nem messze tőle egy magas fűzfa nézett rá csodálkozva.

– Hékás, hová nyújtózkodsz? A magadfajtáknak odalent van a helye!

– Épp ez az, hogy azt sem tudom, mi a magamfajta – panaszkodott a fa. – Vajon ki lehetek?

– Ezt csakis te tudhatod – felelte a fűz. – De egy biztos, nincs helyed az égimeszelők között.

– Összemenni pedig már nem tudok – bosszankodott a sudár, fiatal fa, és legszívesebben képen suhintotta volna a szemtelen fűzfát.

Ehelyett azonban furcsa dolog történt. Ágvégeit rózsaszín bimbók tömkelege lepte el, amelyek kipattanva fehéres színű ruhába öltöztették a fiatal fát.  Olyan szépséges volt, és olyan illatot árasztott, hogy még a vén fűz is megenyhült. Méhek döngték körül, és ágain fészket raktak az énekesmadarak.

– Vajon ki vagyok? – kérdezte a fa őket is.

– Nem tudjuk. De bárki is vagy, örülünk neked, és örülünk a tavasznak, a fészeknek és a tojásoknak is! – énekelték a madarak, és tovaszálltak.

Egyre melegebb napok köszöntöttek be. A fa elhullatta virágszirmait, és helyükön kicsiny, zöld dudorok kezdtek növekedni. A meleg nyári napok véget vetettek a türelmetlen kíváncsiságának, és már nem kérdezgetett folyton mindenkit, hogy ki lehet ő. Csak várt, és figyelgette a terméseit. Vajon makk lesz? Esetleg gesztenye? Netán valami más…?

– Kismacska biztos nem – kuncogott magában.

Lassan a forró nyári napok is elmúltak, s egy nap a szitakötő meghozta a hírt: itt az ősz. Ekkor már a kis zöld dudorokból öklömnyi, piros gyümölcsök fejlődtek, s a hűvös szellő első csókjára potyogni kezdtek az érett almák a fáról.

– Almafa vagy – állapította meg a fűz.

– Almafa vagy! – kiáltotta nevetve a vadkörte, a mogyoróbokor, a keltike, de még a szarvasbogár is.

– Almafa vagyok – állapította meg az almafa, és összenevetett a szitakötővel.

© Kovács Barbara illusztrációja