Vízhányó Dorina: Álom vagy valóság (mese)

Megjelent: 2018. november 24. Kategória: Mese

Egyszer, talán nem is olyan régen, egy nem is olyan messzi kis faluban élt egy hétköznapinak mondható család két lánygyermekkel. A csemeték amolyan igazi testvér módjára állandóan civakodtak, ettől zengett mindig az egész ház.

Dorka, az ügyes, okos nagytestvér olyan tízévesforma gyerek lehetett, Borka pedig, a csetlő-botló kis apróság még a hármat sem töltötte be. Az idősebb testvér már iskolába járt, hiszen a nagy gyerekek kiváltsága bizony az, hogy egyre inkább okosodjanak. Őszintén megvallva Dorka egyáltalán nem szeretett tanulni, helyette inkább egész nap ő is otthon maradt volna játszani. Azonban sajnos otthon sem tudott semmit zavartalanul megtenni, mert kistetvére állandóan beleavatkozott a dolgaiba. Ha Dorka valaminek nekifogott, akkor Borka is mindig azt akararta csinálni.

Történt egyszer egy nehéz iskolai nap után, hogy a nagyobbik lány egy kis csokoládét szeretett volna enni. Természetesen a csokievésből a csöppség sem akart kimaradni. Na, hát ezen megint csak veszekedni kezdtek. Azért, hogy békét teremtsen édesanyjuk, ráparancsolt Dorkára, hogy ossza meg a nyalánkságot.

– Ezt nem adom, ez az enyém! – kiáltotta hangosan Dorka.

Majd durcásan, az édességgel a kezében felrohant a padlásra. Nagyon igazságtalannak érezte az életet. Nem elég, hogy neki az iskolában csupa olyan dolgot kell csinálnia, amihez egyáltalán nem fűlik a foga, testvére miatt itthon sem lehet sosem nyugta. Még ezt a kis csemegét is elvenné tőle.

Könnyes szemmel, feldúltan ücsörgött a félhomályban, és majszolta a megmentett csokoládét. Miután az elfogyott, akkor nézett csak körül az új búvóhelyén. Még sosem járt itt azelőtt.

Lassan fölállt, és apró léptekkel körbejárta a helyiséget. Egyszer csak a sarokban megpillantott egy régi, játékkal teli ládát. Már teljesen belepte a por, a rajta lévő lakatot pedig pókháló borította. Izgatottan söprögette kis kezével a ládikát. Amikor elég tiszta lett, óvatosan felemelte a fedelét. A szíve hevesen dobogott, hiszen csupa régi, számára ismeretlen játékra bukkant.

A játékkupac tetejéről kiemelt egy színes, furcsa babát.

– Hadd nézzelek csak! – gondolta Dorka, majd alaposan szemügyre vette a manót. Sárga cipőcskéje megfakult, piros-fehér csíkos harisnyája itt-ott kilyukadt, zöld kabátkája kissé foltos volt, s a sapkája végéről cérnaszál lógott.

– Akkor neked biztosan van bojtod is – szólította meg új barátját a lány. – Cseppet se aggódj, majd én megkeresem neked!

Ezután feltúrta a ládát, és előkotort egy nagy, piros pamacsot.

– Ez lehet az? Lássuk csak… – érintette hozzá kíváncsian a gombolyagot a sapka végéhez.

Mikor a bojt a zöld sipkához ért, egy pillanatra nagy fényesség árasztotta el a padlást.

– Mi volt ez? – kérdezte csodálkozva Dorka.

De arra cseppet sem számított, hogy a kérdésre válasz is érkezik.

– Én voltam! – szólalt meg a manó. – A nevem Bákk Manó. Már nagyon régóta várok arra, hogy valaki rátegye a sapkámra a bojtot. Tudod, enélkül nem térhetek vissza Meseországba. De most már, hogy segítettél rajtam, újra hazamehetek. Jótettedért cserébe pedig teljesítem három kívánságodat. Mi az a három dolog, amit a legjobban szeretnél?

Dorka nagyon meglepődött, de gondolkodás nélkül kimondta vágyait.

– Először is bárcsak ne lenne testvérem, másodszor, hogy ne kelljen többet iskolába menni, valamint az kívánom, hogy a világ összes csokoládéja az enyém legyen!

Ahogy a lány ezeket a szavakat kimondta, egy fénycsóvát látott kisuhanni az ablakon. Ezután körülnézett. Sehol nem találta a manót. Azt gondolta, talán csak képzelte az egészet. Megvonta a vállát, és mintha mi sem történt volna, ballagott le a padlásról a házba.

Az ajtón belépve furcsa érzés fogta el. Túl nagy volt a csönd. Mintha egy nagy buborék vette volna körül az egész házat, mely nem engedte át a zajokat.

Halkan, lábujjhegyen lépkedett testvére szobája felé. Ahogy rátette a kezét az ajtó kilincsére, édesanyja hangja törte meg a csöndet.

– Hát te mit csinálsz ott, Dorka? Mit keresel a kamrában?

– A kamrában? – ismételte halkan Dorka.

Lenyomta a kilincset, és láss csodát, ahol korábban testvére szobája állt, ott most az éléskamrába nyitott be.

– Hol van Borka? – kérdezte kissé zavartan Dorka.

– Borka? Ő meg kicsoda? – kérdezett vissza édesanyja.

– Á, nem érdekes – nyugtázta vidáman a csínytevő.

Hát mégsem álom volt – futott át rajta a gondolat. Nagy vidáman, szökdécselve haladt a saját szobája felé. Az ajtaját kinyitva egyik ámulatból a másikba esett. A szobájában az összes bútor: ágy, szekrény, sőt a játékok is mind csokoládéból voltak. S a könyvek így már tanulás helyett nassolásra szolgáltak.

Dorka arcára hatalmas mosoly ült ki. Tudta, hogy élete megváltozott, minden kívánsága teljesült.

Eleinte nagyon élvezte, hogy senki sem zavarja. Végre egyke lett, és egész nap kedvére játszhatott. Azonban ahogy teltek-múltak a napok, Dorka kezdeti boldogsága alábbhagyott.

Mert ha várat épített a hatalmas csokikockákból, nem volt, aki segítsen neki. Ha bújócskázni támadt kedve, hiába bújt a csokiágya alá, senki sem indult a megkeresésére. És Szilvia, Dorka babája úgyszintén némán ücsörgött csodaszép csokoládélován, mert hozzá sem jöttek át vágtázni a szomszéd szobából.

Dorka unta az egész napos egyedüllétet. Elkezdtek neki hiányozni az osztálytársak is. Akkor esett ám igazán kétségbe, amikor még az a krétát csikorgató, harcsabajuszos tanár úr is eszébe jutott a történelemóráról.

A bölcs Bákk Manó a távcsövével figyelte Dorkát Meseországból. Látta, hogy míg más gyermekek jókedvűen játszanak, futkároznak és felhőtrambulinon ugrálnak együtt, addig megmentője az orrát lógatva ül egyedül a szobájában. Megsajnálta szegénykét, így elhatározta, hogy ismét meglátogatja őt.

Egyik este lefekvés után megjelent Dorka ágya mellett.

– Mi a baj, kislány? – kérdezte tőle Bákk Manó.

A lány ránézett, és zokogni kezdett.

– Jaj, manó! – mondta elcsukló hangon, és fejébe húzta a takarót. – Vissza akarom kapni a régi életemet. A mostani olyan sivár és egyhangú. Hiányoznak a barátaim és Borka is – vallotta be szomoróan Dorka. – És a csoki… az nem is olyan fontos, az összeset odaadom valaki másnak!

Szavai őszinték és kétségbeesettek voltak.

– Bújj ki onnan, gyermekem! – szólalt meg végül Bákk.

Miután Dorka kidugta könnyes arcát a takaró alól, a manó egy hamuba sült pogácsát húzott elő a zsebéből.

– Fogd ezt az elemózsiát, és törd háromfelé! A darabkák a három kívánságodat jelképezik. Tedd őket a párnád alá, úgy aludj el ma este.

Dorka így is tett. Éjszaka természetesen a régi életéről álmodott.

Reggel nagy ásítozás közepette arra eszmélt, hogy Borka kacagva ront be a szobába, és rohan az ágya felé. Dorka szíve összeszorult a boldogságtól. Ölelgette, puszilgatta kishúgát.

– Dorka, öltözz, vár az iskola! – hangzott édesanyjától az utasítás.

A lány elégedett sóhajtással nyugtázta, hogy minden visszatért a régi kerékvágásba. Fölemelte párnáját, de sehol nem találta a pogácsadarabkákat.

Az iskola felé haladva egyfolytában csak arra tudott gondolni, hogy milyen szerencsés, amiért visszakapta korábbi életét. Azért egy pillanatra elgondolkodott, hogy Bákk Manó vajon valóban létezik-e, vagy lehet, hogy csak álmodta az egészet?

© Androsch Mónika illusztrációja