Csenő, a manó évek óta a padláson lakott. Az utolsó lakók réges-régen elköltöztek, és sokáig üresen állt a ház. A manó számára így aztán nem akadt semmi csennivaló, ezért már azon gondolkodott, hogy szedi a sátorfáját és odébbáll. Azonban nem sokkal karácsony előtt új lakók érkeztek. Csenő érdeklődéssel figyelte, ahogyan beköltöztek és elpakolták a dolgaikat. Alig várta, hogy alkalomadtán elemelhessen ezt-azt.
A világmindenség legszélének túloldalán élt a rettegett bugyorsárkány. Ez a nagy étvágyú fenevad minden nap koboldokat reggelizett, manólovagokat ebédelt, vacsorára pedig szentjánosbogarakat evett. De csak azért, nehogy megülje estére a gyomrát a nehéz fogás. Volt ennek a bugyorsárkánynak egy kis szütyője is, ott lógott a nyakában mindig, s abban gyűjtögette magának a finomabbnál finomabb falatokat.
Zéti a magas fűszálak közt hasalt, maga elé terítette nagy, üres lapokkal teli füzetét, és rajzolni kezdett. Hatalmas, cirádás betűket kerekített a ceruzájával, aztán ki is színezte őket. Hosszan, aprólékosan dolgozott, a szivárvány minden színét felhasználta. Amikor a betűkkel elkészült, hosszasan nézegette a művét.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, élt egy kismanó. Naponda volt a neve. Gyönyörű, kerek, örömtől ragyogó arca volt és kíváncsi, csillogó szemei. Mint minden manónak a Manó Birodalomban, neki is virágszirom-szerű szirmocskák pompáztak az arca körül. Napondának csillogó fehér színűek voltak, csak úgy, mint az édesanyjának.
© Gulyás Gabriella illusztrációja
Fényszeműcske, a pici manókislány a patakban játszott egy gyerek-pontyocskával.
© Földesi Szilvia illusztrációja
Őszmanó csücsül az ágon,
fején manósapka,
színes-rozsdás, levélfoltos,
ökörnyál a bojtja.
Valamikor réges-régen Boróka király birodalmának északi szegletében terült el egy vénséges tölgyes. A fák leveleinek susogását már messziről hallhatta az, akinek útja az erdő mentén vezetett, nem is nevezték hát másképp, mint Sejtelmesen Susogó Tölgyesnek.
